Farhadi az Elly története után ismét az eltűnés folyamatát és következményeit vizsgálta meg, jutalmul Arany Medvét kapott a 61. Berlinalén (az első iráni film, amely ebben az elismerésben részesült), a férfi és női színészgárda pedig további két díjat söpört be. Ettől még lehetne modoros művészfilm, de szó sincs róla: a Nader és Simin a maga egyszerűségével vágja gyomorszájon a nézőt.
Irán még mindig egy varázslatos sziget a kortárs művészfilm tengerén. Amikor úgy tűnik, hogy már kifulladtak az ismert szerzők, vagy nem kapnak pénzt, vagy börtönbe zárják őket, vagy simán ellehetetlenítik őket a munkától, akkor mindig jön egy újabb kiváló darab. Az üzenet – úgy tűnik – erősebb a falaknál, és ez minden bizonnyal így is van, csakhogy a Nader és Simin nem illeszkedik ebbe a logikába, mert amennyire csak lehet, az emberekre koncentrál, még ha azok az erkölcs-vallás-törvény által körbehatárolt területen is mozognak. Farhadi hihetetlen érzékkel örökíti meg a hétköznapi pillanatokat, és amikor érzünk némi vallás- vagy rendszerkritikát, akkor is ügyesen vágja ki magát, a híres iráni modernista megoldások is alig lelhetőek fel művében (a nyomasztóan nyitott befejezés például ilyen, de radikális elidegenítésnek nyoma sincs), így alkotása beleilleszkedik az ország filmművészetébe, de picit el is rugaszkodik tőle.
A Nader és Simin még a nemzetközi trendbe is belesimul, mivel az utóbbi időben több stúdió- és független film is készült, amely a családok szétesését állította középpontba, keserédes – (Őrült, dilis, szerelem., A gyerekek jól vannak), húsba vágóan realista – (Blue Valentine, Winter’s Bone), vagy bizarrul szívmelengető (The Beaver – A hódkóros) formában. Mintha a személyes párkapcsolati válságok vizsgálatával is a gazdasági válságra rezonálna Hollywood, de nyilván egy teheráni középosztálybeli családról szóló filmnél sokkal komplexebb a helyzet.
A játékidő elején egy házaspárt ismerünk meg, akik épp a bíróságon próbálják elintézni válásukat, aminek oka, hogy az asszony külföldre akar menni, hogy jobb körülményeket biztosítson kamaszodó lányuknak, a férfi viszont kötelességtudóan maradna Alzheimer-kóros apja mellett. A feleség elköltözése indítja meg a lavinát, mivel a férfi kénytelen házvezetőnőt felvenni, aki történetesen egy terhes asszony. Amikor emberünk arra ér haza, hogy apja félholtan a földön fekszik, a dada pedig sehol, kiakad, a visszatérő nőt kilöki a lakásból, akiről csak később derül ki, hogy elvetélt. Ezen a ponton új fordulatot vesz a cselekmény, mivel a két család között megindul a harc jogi és lelki úton is, elhallgatott igazságok és kimondott hazugságok szövik át a történetet, és ahogy mondani szokás, a sorsok kusza fonalai mindenkit behálóznak, hogy végül ott találjuk magunkat, ahol a sztori kezdődött, csak még gyötörtebb embereket látunk. A problémák pedig nem hozzák közelebb egymáshoz az embereket, ahogy egy hollywoodi film diktálná, ebben a játékban senki sem képes a maga sorsát irányítani. A rendező sem fogalmaz meg konklúziót, inkább az elegánsan nyitva hagyott befejezéssel még jobban hátba vág minket, hogy a mozi után még hosszú percekig bambán nézzünk magunk elé.
Ne szépítsük: a Nader és Simin kifacsarja az embert, mégis gyönyörű film a maga módján, a színészi alakítások pedig letaglózóak. A Berlinalén rendhagyó módon nem is csak a két főszereplőt díjazták, hanem a komplett színészgárdát, mivel ennek a darabnak rengeteg egyenrangú hőse van - a kisgyerekek, a felnőttek és az öreg… mindenki hatalmasat alakít, figuráik komplexek, mégis olyanok, mintha a szomszédunkban laknának. A morális térkép nagyon összetett, mindenkinek van vaj a fején, mégsincs köztük bűnös, hogy a Megáll az idő szlogenjét vegyük kölcsön: „Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva.” Így a Nader és Simin – Egy elválás története alcímét figyelembe véve nem csak törvény értelmébe vett elválásról van szó, hanem egy korán felnőtté váló lány elszakadásáról és egy tisztességes apa erkölcsi megingásáról is, hogy csak pár példát mondjunk, a történet végére pedig gyakorlatilag mindenki beismeri, hogy nem ura saját sorsának, az élet nevű gonosz játék szálait más mozgatja, így elég sötét tablót kapunk az emberi kapcsolatok kontrollálhatatlan darabjaira hullásáról. Emellett olyan kérdések is napirendre kerülnek, mint gyávaság, szeretet, a problémákkal való szembenézés, istenfélelem, felelősség, bűn és bűnhődés, de szerencsére semmit sem mondanak ki, ettől válik olyan életszagúvá a végeredmény, amely azt a többször elismételt tételt mondja el rettentő szuggesztíven, hogy az igazságnak olykor nagyon is sok arca van.
