A bérgyilkosfilm narratív struktúrája jórészt ma is a film noirban (This Gun for Hire, Blast of Silence) és az európai modernizmusban (A szamuráj) megszilárdult konvenció szerint alakul. Középpontjában rendre identitásválságból, szorongásból, párialétből összegyúrt határhelyzetélmény áll, melyből a hős vagy élve, vagy holtan, de kivonódik a zárlatra. A Besson-iskola legfrissebb terméke, a Colombiana szorosan követi ugyan a bevált receptet, de ahelyett, hogy kreatívan sáfárkodna annak elemeivel, lezülleszti azokat egy primitív, görcsösen könnyet facsarni akaró akciódarálás szintjére.
Megint igazolást nyert, hogy Pierre Morel karcos revansmozija, az Elrabolva a puszta vakszerencsének köszönhetően emelkedhetett ki a régóta csupán önnön árnyéka után kullogó Besson-garnitúra harmatos produktumai közül. A tavalyi Párizsból szeretettel – amit rendezőként szintén Morel jegyzett – vidám árnyalatokkal megfestett, hektikus cselekményvilága mögül szimplán csak az értő kézzel vezetett dramaturgia és a higgadt stílus hiányzott, míg a bérgyilkosfilm keserű melódiáit ezredszerre felverő Colombiana minden létező téren kudarc. Olivier Megaton (A szállító 3) száraz lexikonból vezényli le az új évezred sterilizált adrenalinparádéinak egyik legfrissebb árumintáját.
Nem véletlen, hogy a Besson és Robert Mark Kamen tollából született forgatókönyvben összeforr a szubzsáner valamennyi szakállas toposza. A gyermekkori traumától és a privát motivációtól (Leon, a profi) kezdve az identitászavarral bolondított melodrámai szálon (Nikita) keresztül egészen az alvilág és a hatóságok harapófogójába hullásig (A szamuráj) terpeszkedik az unalomig ismert motívumvilág. Cataleya (Zoe Saldana) története önmagában tehát nem hordoz semmiféle nóvumot, ami még nem lenne feltétlenül negatív tétel az alkotók számláján, de a fő probléma az, hogy az elbeszélés imént felsorolt összetevői szív és érzés nélkül oltódnak a darab mechanikus, előre kiszámítható szerkezetébe. Az írópáros párhuzamosan futtatja a szálakat, méghozzá a drámai hatáskeltés feszítő vágyával. Ezáltal Cataleya alakjából egyszerre igyekeznek földhözragadt nőt – aki munka után lazításképp nyalókát majszol és a fenekét rázza a hifiből áradó nyugtató dallamokra –, illetőleg spártai szabályzat szerint élő, bosszúvágytól hajtott ragadozót faragni: a túlírt szüzsében ezek a törekvések kioltják egymást, és inkonzisztenssé teszik a karaktert.
Ugyanakkor nem pusztán arról van szó, hogy a Colombiana a közhelyszerűség rozsdás igájába hajtja a fejét, ez még nem lenne túl nagy meglepetés (főként a szintén idei Mestergyilkos-remake tükrében, aminek alkotói mindennek tetejében még tehermentesítették is a forrásmű generációs konfliktustól izzó, mattsötét atmoszféráját, és a posztmodern irónia zászlaja alatt a fináléban megbúvó suspense-t is feloldozták a realizmus béklyói alól) de a történetvezetésből, a szituációk kibontásának gyakorlatából üvölt a pimasz vérgiccs. Már a nyitány megoldásai elbizonytalanítják a nézőt: a bogotai metropoliszt pásztázó képeket még elektronikus akciózene festi alá, majd a Cataleya apja és Don Luis közti bájcsevely közben már az Ave Maria áhítatos taktusai simogatják a füleket, mintha a hangsáv manipulálása önmagában tragikus töltést adhatna az életlen párbeszédekkel és előre megjósolható színészi arcjátékokkal teletűzdelt jelenetnek.
Az összképet csak súlyosbítja a szülők lemészárlásának szcénája, ahol is az apa épületes bölcsességeket mormol, és meglehetősen ostobán utal előre a később sorvezetőként szolgáló, névetimológiával összekötött virág-metaforikára. Ennek későbbi testet öltése – mint a hősnő áldozatainak hasára rajzolt, üzenetértékű szimbólum – nem más, mint a cselekménymenet mesterkélt, funkció nélküli cifrázása. Ennél csak a szerelmi szál kínosabb: az alkotók a szokásos lelki kríziseket (őszintétlenség, a teljes megismerés hiánya) félhomályos szexjelenetekkel próbálják meg kimosni a szemünkből és a fülünkből. Bizonyára ők is érezték: jobb így.
Azt már szinte csak lábjegyzetként érdemes megjegyezni, hogy az egyszálbelű Angelina Jolie után a szintén csontos Zoe Saldana sem nyújt túlságosan hiteles látványt a férfiverő tesztoszteronbige-szerepkörben. A színésznő mentségére szól, hogy nagyon igyekszik: csücsörít, szorgosan ráncolja a homlokát, összepréseli ajkait, és végig szigorúan néz, de így sem sikerül áthidalnia a nyilvánvaló alkati problémákat. Hogy ki az, aki ebben a tekintetben még nála is bosszantóbb? Ifjúkori alteregója, illetve az azt megformáló Amandla Stenberg. Ugyanis Saldanáról még csak-csak elhisszük, hogy agyafúrt és technikás gyilkos, aki akár egy egész drogkartellt is lángsírba taszíthat, de egy hatéves gyermekről a Hanna katonás szigorú ölőpalántája óta sem feltételezi az egyszeri néző, hogy késeket vagdos a rosszarcú maffiózók nyitott tenyerébe, mesteri kecsességgel szlalomozik a házfalak keskeny párkányai közt, és tökéletesen tájékozódik egy számára idegen állam egyik zsúfolt nagyvárosában. Bár az egyszeri néző tudománya nem itt áll meg: az alapvető kérdés az, hogy miért is készült el ez a film.
