Az ötvenes-hatvanas években kamaszodott amerikaiak generációja (ahogy arra Lucas, Coppola és társaik szívesen emlékeztek a hetvenes-nyolcvanas években) tudja igazán, hogy a drive-in mozizás legalább annyira szólt a szexről és tudatmódosító szerekről, mint a filmekről. Az autósmozi aranykora után 50 évvel ki lehetett próbálni az élményt Kolozsváron is, a TIFF első öt napján.
És egyáltalán nem olyan volt, mint az Amerikai graffitiben vagy az Kívülállókban. A filmekből megismert milkshake-szopogató, zselés hajú tinik és Fordjaik helyett itt a kolozsvári huszas-harmincas generáció arcai lepték el a Iulius Mall tetőterét, Daciáktól kezdve villogó szedánokig mindenféle autókkal. Amik néha centire voltak egymástól, úgyhogy a hátsóüléses hancúrra vágyók is inkább a filmet kényszerültek nézni.
A tetőtéri (hatalmas) parkoló feljáratát elég nehéz megtalálni: se fesztivállogó, se banner, de még egy A4-es papír (nyilacskával) sem jelzi, hogy itt vetítés folyna. Viszont mihelyt feljut az ember, azonnal otthonossá teszik a hangulatot az idegesítő, TIFF-pólós önkéntes kislányok, akik itt sem hagynak békédet a közönségszavazós papírkával.
Az autósor gyanúsan lassan araszol, némi kolbászolás után viszont már látszik a hatalmas vászon. Ami a harmadik-negyedik parkolósorból, főleg egy orbitális Suzuki-dzsip mögül már nem is annyira hatalmas, sőt, alig látható. Helykeresés, tülkölés, némi ordibálás és büdösparasztozás után kerül egy hely kvázi-első sorban, oldalt, ferdén. Így kb. annyira tudsz a vászonra figyelni, mint anyukád vasalás közben, amint a korcsolyabajnokságot próbálja követni két salopéta között.
Megkapjuk a frekvenciát, amelyre a rádiót kell hangolni, hogy a kocsiban hallhassuk a filmet. Aggódásom, miszerint ki fog-e tartani az akku a film végéig, kárörömbe fordul, amint két autóval arrébb valaki hiába tekergeti a slusszkulcsot, a kocsi nem bírja zafttal. Már majdnem megkezdődik a film, amikor megjelenik egy fehér Passat, random módra beáll két másik kocsi elé. Villogtatás, tülkölés, ordibálás (egy biztonsági őr is vigyáz a rendre) után addig manőverezik, amíg mindenki legalább a felét tisztán látja a filmnek. Eufória.
Hoppá, mocskos az ablak. Letörölni a kezdő feliratok alatt. Persze, sokat nem segít, de legalább légyszar helyett csak a szélvédőtörlő nyomát látni a főszereplők arcán. Aztán elkezdődik a film. Még rosszabb, mint gondoltam. Szerencsére kint is vannak hangszórók, így nyitott ablakkal elég érdekes dolby hatást lehet elérni. Aztán elkezdődik a csepergő eső és a szelecske, amitől a mozivászon inkább vitorlára kezd hasonlítani. Egy-egy pillanatban annyira kidomborul (illetve behomorul), hogy az ember azt hinné: nagylátószögű optikával volt filmezve.
A filmben korrupt rendőrök rozsolják egymást, én meg közben próbálom elkapni a feelinget, hogy mit érezhettek az amerikai film öregedő moguljai ebben a helyzetben anno. Érdekes, új érzés a belógó visszapillantó tükörrel nézni a filmet, valóban, de megéri kipróbálni. Remélem, jövőre nagyobb vászon lesz, kicsit magasabbra akasztva, okosabban kitalált parkolással. És érdekesebb film. Amint megjelenik az első végefelirat, ugyanaz az érzésed támad, mint az „igazi” moziban: egy emberként burrog fel az összes autó és nyikorog a kijárat felé, ahol majd szétszóródnak a kolozsvári éjszakában.
Drukkolok magunknak, hátha kifejlődik az autósmozi kultúrája és igénye. Akkor majd szendvicset is viszek.
