Hollywood egyik kedvenc mítosza (mert ugye tudjuk, hogy csak egy mítosz?) az ún. „kisebbik királyfi” története, a Dávid versus Glóriát-sztori, a defavorizált szereplő apoteózisa, az örök „underdog”-mese, a semmiből felkapaszkodó, a felfuvalkodott erőseket meglepetésszerűen legyőző amerikai álma.
A populáció legnagyobb százalékának sajnos az ilyen filmek jelentik az egyetlen lehetőséget, hogy efféle történeteket átéljen; ez a fajta dramaturgia épít a leginkább a néző-szereplő kapcsolatra, a drukkra, az igavonó ember iránti empátiára – arra a nézői vágyra, hogy kitörjön a szürke hétköznapokból (és szürke ünnepekből) legalább 120 perc erejéig. Nem csoda hát, hogy ez az alapszituáció időnként visszatér a filmvászonra különböző köntösökben. Most ez a köntös csupa acél és keménykedés, de alatta ott rejlik az az anyag, amiből az effajta filmeket igazából szövik: a pátosz. Mert pátosz nélkül bizony ezek az alkotások nem élnének meg. Sőt, pátosz nélkül az amerikai filmgyártás sem élne meg. Ez a legfontosabb tápanyag a moziba járó ember számára, messze fontosabb, mint az istenített popkorn. Valószínűleg a légkondicionált levegőbe is szoktak keverni némi pátoszt, ha a vetített alkotásból esetleg hibádzna kicsit.
Szóval a Vasököl (végre egy áthallásoktól jó értelemben hemzsegő, találó magyar cím) is egy igazi patetikus, amerikai alkotás, ahol már megint a legkisebb győz, s igazából csak azért, mert egész egyszerűen győznie kell, ebben a fiktív univerzumban nem lehet ez másképp (mindazonáltal a filmbéli figurák képesek meglepetést mímelni ilyenkor). A legkisebb ezesetben egy ökölvívó robot, illetve a mögötte levő exbokszoló, illetve az amögött levő kisgyerek. Szóval ez egy amolyan „Rocky, csak éppen transzformerekkel, miközben rádöbben a mindaddig hanyagolt »apai felelősség« szókapcsolat mindenható erejére”-sztori: sportfilm, robotokkal. Valamikor a közeljövőben történik, ahol az igazi ökölvívók helyét robotok veszik át, de a pénz, a csillogás és a showbiznisz ugyanolyan. Charlie Kenton (Hugh Jackman) egy ökölvívóból robotfuttatóvá avanzsált (vagy devanzsált), lepattant fickó, aki épp megtudja, hogy van egy 11 éves gyereke, akivel foglalkozni kéne egy kicsit. Találnak egy rozsdás robotot, kivikszolják és együtt elindulnak a győzelem felé…
Ezekre a filmekre se azt nem lehet mondani, hogy jók, se azt, hogy rosszak, hanem inkább hogy tipikusak. Annyira ismerjük már őket, hogy álmunkból felköltve is elmeséljük a cselekményt, ugyanakkor mi sem igazán tudnánk semmi radikálisat kitalálni ehhez a fajta történethez. Újdonságot várni egy sportfilmtől annyi, mint dühöngeni az időjárás miatt: felesleges. A Vasökölben pozitívumnak számítanak a Transformers-sorozaténál némileg jobban mutató és mozgó antropomorf robotok, és a szerepet a csuklójából bokszmozdulatként kirázó, a film első felében igazán jól teljesítő Hugh Jackman. Apropó film első fele: viszonylag jól indul, aztán a humort sem mellőző, western-rodeós feeling eltűnik és egy családi giccsel minduntalan megszakított, unalmas wrestlingmeccset kapunk. És kábé ennyi.
Ebben a filmben bizony több a pátosz, mint az acél, de az érzékeny női szíveknek még így is túl nagy baromság lesz, hogy lenyeljék. Azt hiszem, érzékeny női szívem van. Egy dolog miatt viszont vésztjóslóan érdekes: pont arról panaszkodik, hogy a jövőben már robotok boxolnak emberek helyett, s hogy milyen kellemetlen dolog. Nos, a jelenben robotok szerepelnek filmekben emberek helyett, sőt, lassan csak robotok készítik azokat...
