Hollywood főáramlata újabb klasszikust butított le és erőszakolt meg, Paul W.S. Anderson új filmje, a 3D-s A három testőr (igen, ez összesen kilenc dimenziónyi testőr) lenyúlása és felvizezése Dumas klasszikusának – gondolhatnánk. Pedig a tendencia természetes: a kulturális evolúció szabályainak megfelelően a történetek legerősebb, azaz legismertebb motívumai öröklődnek és adaptálódnak az aktuális trendhez.
Miért A három testőr, miért most, és miért 3D-ben? Aki százmilliós látványfilmmel akar meggazdagodni, nem kezd humorizálni, így valószínűleg más ok is van, mint az ominózus szám a címben. Háromdimenziós filmet olyan ötletből (pláne klasszikus történetből) érdemes készíteni, ahol legalább minimális szinten lehet játszani a térrel, ideális műfajok például a sci-fi (Avatár mint Farkasokkal táncoló az űrben), a fantasy (a 3D-t remekül használó Beowulf) és a horror (az 1953-as Viaszbabák házától Argento friss Draculájáig). Úgy tűnik, már bármi lehet 3D, elég a csupán minden idők legrosszabb filmjének ígérkező S.O.S. Love-ra gondolni Sas Tamástól. Vele ellentétben Andersonról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kontár lenne a 3D használatában, hisz kipróbálta e formátumot a Kaptár: Túlvilággal. Egy konzol-adaptációhoz illik a térhatás, de ezek szerint valaki(k) úgy gondolták, hogy egy A három testőr-féle alapmű esetében is adekvát lesz.
Dumas története számos feldolgozást ért meg, kiválóságára nem is kell több bizonyíték annál, hogy már megint késztetést éreztek az újramesélésére, sőt, átköltésére. A sztorit ismerjük, a változtatás kevés, de sokatmondó. Anderson elmondta, hogy adaptálhatatlanul unalmasnak találta az utazgatós részeket, akcióval és effektezéssel akarta ezt feldobni, így aztán Da Vincihez fordult, hogy léghajókkal, trükkös csapdákkal, kütyükkel és fegyverekkel pörgesse fel a történetet. Meghívja a steampunk szubzsánert (Vadiúj vadnyugat); érezhette, hogy kell ide némi sci-fi-fantasy beütés. Nem csak ennyiben trendkövető, van más is: a Karib-tenger kalózai kalandfilmes operaisága, az új Sherlock Holmes akcióközpontúsága és a tavalyi Gulliver utazásai infantilis humora.
Nem is olyan piacképtelen ötlet ez: A három testőr univerzális történelmi-kosztümös kaland, legendás szereplőkkel, akik ráadásul muskétások, tehát az akciójelenetek is adják magukat, a sztori pedig kellően könnyed ahhoz, hogy némi taplóhumort is bele lehessen csempészni. A probléma a gyártók skótsága: a fenti három filmben A-kategóriás színészek játszottak (Jack Black sem csak azért vicces, mert nehéz csontú, e film sidekickjével ellentétben), itt viszont tejfelesszájú ficsúrok (Percy Jackson, azaz Logan Lerman), tucatarcok (Ray Stevenson nem, de a másik két testőr – mi is a nevük?), robot barbibabák és többre érdemes, de olcsón megkapható tehetségek (Christoph Waltz, Mads Mikkelsen, Til Schweiger) vonulnak fel, a rendező hitvese, a rég fotogenitását vesztett Milla Jovovich pedig kegyelemdöfésként Kiszel Tünde vigyorával vegetálja végig a filmet, jelenléte annyira idegesítő, mint Asia Argento az apja filmjeiben.
A gond emellett az, hogy az alkotók olyannyira görcsösen próbálták eltalálni a nagyközönség ízlését (avagy ha bűnrossz, de kasszarobbantásra esélyes filmet akarsz készíteni, másolj blockbustereket), hogy a ló túlsó oldalára átesve magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. A film oroszlánrésze Ed Wood rosszabb filmjeit idézően félvállról vett munka, minden figyelmet az akciójelenetekre fordítottak, amelyek látványosak ugyan, de a film így is csak PG13-as swashbuckler-steampunk pornóként érdemel dicséretet. A Mátrixot és a 300-at idéző, de jóval giccsesebb és butább akciókat nem gondolták komolyan, amit az bizonyít, hogy Anderson azért nem minden idők legrosszabb rendezője, hisz ott a Halálhajó, a kilencvenes évek egyik legjobb sci-fi horrorja, habár pályáját látva úgy tűnik, azzal ki is adott magából mindent, azóta Uwe Bollal játszik egy ligában.
Ne legyenek téveszméink: nem biztos, hogy régen okosabbak voltunk, és e film nem valami zsarnoki kultúrterror fegyvere, ezt a Zack Snyder-féle lobotómiát mi, földlakók igényeljük, a változásra pedig annyi esélyünk van, mint Andersonnak arra, hogy legyen még vállalható rendezése (vagyis a remény hal meg utoljára). Annyiban a helyükön vannak a dolgok, hogy Anderson kétes reputációjához méltó munkát vállalt, nem egy jóravaló direktor prostituálta el magát, a filmben kisebbségként szereplő színésztehetségek pedig remélhetőleg kaptak annyi honoráriumot, hogy ezek után néhány művészetközeli szerepet is megengedhessenek maguknak. Azon pedig már meglepődni sem ér, hogy a film folytatás ígéretével zárul.
