Frissítő hidegzuhany

Cary Fukunaga: Jane Eyre

Thrillerelemekkel teletűzdelt dráma, melynek a 19. század első modern női fejlődésregénye szolgáltat alapot. A temérdek újragondolást megért Jane Eyre ezúttal egészen új receptúra szerint kerül tálalásra, mellyel a 2011-es év egyik legnagyobb meglepetéseként feszíthet a filmes repertoárban.

Cary Fukunaga Jane Eyre-adaptációjának erőssége abban rejlik, hogy egyszerre több lábon áll, kimódolt hatásmechanizmusa aprólékos szervezés eredménye. De még a vitatott témaválasztás tükrében sem állítanám a mindössze harmincnegyedik életévét taposó filmrendezőről, hogy egyszerű biztonsági játékos lenne. Sokkal inkább a szakmai profizmus kifejezés használata lenne ildomos. Az agyonrágott bestselleralap ugyanis nem feltétlenül jelent előnyt, főleg, ha olyan mesterek szignózták az eddigi feldolgozásokat, mint pl. Franco Zeffirelli. Az erős felütés nagy elvárásokat támaszt, és a klasszikus „ismétlést” is ellehetetleníti. Szerencsére Fukunagának eszébe sem jutott a kikövezett úton haladni, a viktoriánus kosztümös pompa helyett dokumentarista visszafogottsággal látott neki a feladatnak. Bevált operatőrével, Adriano Goldmannel könnyed érzékiséggel tompítják az amúgy igencsak sötétbe kúszó tónust. A szikrázó zöld kertekkel így szinte mindvégig esőáztatta sziklaormok feleselnek, Rochester tehetetlen dühtől izzó tekintetét pedig Jane őszintén ártatlan ábrázata csendesíti.

Kép a 2011-es Jane Eyre című filmből

A történetvezetés is eltér a szokásos kronologikus építkezéstől, ami egyfajta különc játékosságot kölcsönöz a sokat ismételt fabulának, s ha nem is ér fel az első megismerés adta izgalommal, mindenképpen új lendületet ad a cselekménynek. Moira Buffini forgatókönyvírónak hála a sűrítés sem borította fel a film egyensúlyát, sőt a homályban hagyott epizódok direkt manipulálás nélkül váltanak ki nézői aktivitást. Az árvaházi részletek szűkre szabása, a Helennel kialakult barátság zanzás prezentálása egyáltalán nem válnak az összkép kárára, katalizátorként gyakorolt szerepük szinte sértetlen marad. Ugyan a jamaicai etap és a hitves körüli botrány kissé elnagyolt, valamint a motivációk is helyenként tisztázatlanok, a kényszerű ollózások a nagyobb jóért hozott áldozatként kerülnek elkönyvelésre. A szelekció tehát nem a klasszikus alap ellen, sokkal inkább a mozgóképes újrázás érdekében működik, ezáltal pedig ismételten a magabiztos rendezői koncepciót dicséri.

Kép a 2011-es Jane Eyre című filmből

Fukunga briliáns invenciója az a szerzői-műfaji hibriditás, mely mindkét „tábor” számára kötelezővé teszi a mozijegy megváltását, amire – valljuk be – igen kevés a példa manapság. A trailert vágó mestereknek hála, már az előzetesből is világosan látszik, hogy ezúttal nem csupán egy romantikus lányregény színes-szagos adaptációjáról van szó. A 2011-es Jane Eyre egy thrillerelemmekkel felturbózott dráma, hangsúlyos szerzői kézjeggyel ellátva, vagy más szóval: kiskanálnyi borzongás lírai keretben, némi elégikus hangnemmel megfűszerezve. A rendező kitűnő arányérzékének hála, a rettegés végig egyfajta éteri szinten marad, a kölcsönvett zsánerelemek szakszerű alkalmazása egy pillanatra sem fordul öncélú magamutogatásba. A rendező nem próbál vérlázító katarzist faragni az unalomig ismételt történet tetőpontjából, helyette egy-két jól irányzott formanyelvi és dramaturgiai bravúrral, angolos eleganciával kerekíti a históriát.

Kép a 2011-es Jane Eyre című filmből

Talán otthonról hozott örökség, hogy a svéd–japán–amerikai direktor nem ragaszkodik egyetlen berögzült szabályrendszerhez sem, alkotói attitűdjét a „mindenből egy keveset” magatartás jellemzi. Fukunga az erősebb nem képviselőjeként is bátran nyúl a női egyenjogúsági küzdelmek áttétes témájához, ábrázolási stílusa helyenként már-már Jane Campion intimitásával vetekszik. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az idei Jane Eyre a feminista filmek sorát gazdagítja. Egyáltalán nem. Mindössze visszaadja a 19. századi elbeszélésnek azt a pluszt, ami már saját idejében is kiemelte a kortárs irodalmi alkotások közül. Charlotte Brontë modern fejlődésregényének csúnyácska hősnője ugyanis az öntudatos, szabad nő ideájának egyik korai előfutára, aki a csendes beletörődés helyett az önismeret buktatókkal teli útját választja.

Kép a 2011-es Jane Eyre című filmből

A színészválasztás terén is meglepő ügyességgel lavírozott a második nagyjátékfilmjét jegyző rendező. Ugyan némileg fejet hajtott a hollywoodi normák előtt, és egy kimondottan attraktív színésznőt (Mia Wasikowska) választott ki Jane szerepére, külső megjelenését olyan finoman módosította, hogy fizimiskája tökéletes összhangba került az ábrázolni kívánt karakterrel. Hasonló engedményekkel került a stábba Michael Fassbender is, akit fiatal kora miatt „kellett volna” kirostálni a mezőnyből, hiszen a film alapját képező műben a szerelmesek közti nagy korkülönbség a bonyolult kapcsolat egyik meghatározó aspektusa. Szerencsére Fukunaga döntését ez az apróság egyáltalán nem befolyásolta, pozitív ítéletének jogosságát Fassbender ezerszer is bizonyította. Az elvitathatatlan szerepjátszási kvalitásokkal rendelkező színész kitűnően hozza a meggyötört, korosodó nemes figuráját, amiért nem kizárólag a hetyke pofaszakálla érdemel dicséretet. A gondoskodó házvezetőnő szerepében brilírozó Judi Dench-csel kapcsolatban egyértelműen nem kellett kompromisszumot kötni, a brit színjátszás nagyasszonya tökéletes Mrs. Fairfaxként mosolyog ránk a vászonról.

Kép a 2011-es Jane Eyre című filmből

Fukunaga Jane Eyre-je ha nem is tökéletes alkotás, de kétség kívül az egyik legszínvonalasabb irodalmi adaptáció a mozgókép több mint száztíz éves történetében. Újszerű, mégis hagyománytisztelő, intelligens, mértéktartó, de az érzelmi kilengéseknek is szabad mozgásteret biztosító munka. Nem utolsósorban pedig egy női témát boncolgató film, amit ezúttal talán a férfiak is elismerő bólogatással nyugtáznak. Még ha nem is feltétlenül hangoztatják majd.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó