Sőt, akár még többet is. Ha a három évvel ezelőtt megjelent vígjáték-fesztivál még csupán egy újabb próbálkozásnak tűnt az entertainment business kihasználására, a Comedy Cluj mára bebizonyította, hogy nem esett áldozatául a fesztiválok gyermekbetegségeinek, és ha még nem is állta ki az idők próbáját, az első száz métert már lefutotta ez irányba.
Harmadik alkalommal rendezték meg a Comedy Cluj Nemzetközi Filmfesztivált, melynek ambíciózus célja Európa legrangosabb vígjátékfilmeket bemutató platformjává válni. Ennek érdekében évről évre bővítik a levetített filmek szekcióit, kategóriáit, hogy minél több nemzet filmgyártásából kaphassunk ízelítőt. Idén a Focus Franciaország mellett olyan, a vígjátéktermésükről kevésbé híres országok is reflektorfénybe kerültek, mint például Szerbia, Tajvan, Kína vagy Japán. Sőt, a fesztivál nagydíjáért is versenybe szállhatott az utóbbi idők egyik első orosz komédiája, az Egy Yakuza lánya sosem sír (A Yakuza’s Daughter Never Cries / Doch Yakudzy), amely egy tízéves kislány viszontagságait meséli el az orosz sztyeppén, thrilleri elemekkel és ruszki humorral fűszerezve.
A fesztivál presztizsét emelendő, a zsűri tagjainak elismert külföldi szakértőket kértek fel, úgy mint Dennis Dreith-et, aki a Los Angeles-i Egyetem professzoraként ittléte alatt egy workshoppal egybekötött előadást is tartott a Kubrick-filmek zenei aláfestéséről, valamint olyan ikonikus filmek zenéjét szerezte, mint a Jurassic Park, Home Alone vagy az Addams Family. Rolf Rudiger Hamacher a filmkritikusi szakmát képviselve járult hozzá a legjobb filmek kiválasztásához, ugyanis neves médiaszakember és egyetemi tanár lévén már számos tapasztalata van e téren. Noel Witts, a BBC színikritikusa, valamint több brit és nemzetközi egyetem lektora szintén a zsűriben foglalt helyet. Roger Grosvold, a Haugensund-i Norvég Filmfesztivál szervezője, újságíró és filmkritikus szintén jelen volt a válogatás alatt, míg Matjaž Javšnik szlovén színész, humorista és műsorvezető, az alakítások, valamint a szórakoztatás oldaláról értékelte a versenyben részt vevő filmeket.
Hogy az esemény ne rekedjen meg egy hétnyi rendhagyó mozivetítés szintjén, a szervezők megpróbálták a közönség érdeklődését egyéb módon is magukhoz láncolni. Így került bele a programba az említett filmzenei workshop mellett egy animációs műhely is, ahol hazai képregényrajzolók osztották meg szakmai titkaikat, valamint buzdították a lelkes amatőr jelenlevőket. A nagyjátékfilmektől távol állva, de a komédiától annál kevésbé, idén bevezettek egy rövidfilm-szekciót, valamint egy diákfilmes válogatást is, ahol szintén díjazták a legjobb filmeket. Hosszukat tekintve a sor végén kullognak, viszont jelentőségük alapján vetekednek a blockbusterekkel is a reklámok, amelyek szintén a játékfilmek narratív eszköztárát használják fel, legfőbb figyelemfelkeltési mechanizmusuk, a megnevettetés pedig ragyogóan talál a filmfeszt témájához. Ennek apropóján vetítették le csütörtökön az utóbbi harminc év reklámtermésének gyöngyszemeit a Reklámfalók éjszakájának egy sűrített változatában, amely a Florin Piersic mozi legteljesebb telítettségét eredményezte.
Hogy mennyit fejlődött a tavalyhoz képest a Comedy Cluj, azt legteljesebben a zárógálán lehetett felmérni, amely több új elemmel is igyekezett elkápráztatni a nézőközönséget, bizonyítandó, hogy ilyen rövid idő alatt képes volt átvinni a filmfesztivált a „következő szintre”. Külsőségek szintjén az ünnepély egész ideje alatt színes fényjáték borította be a felújított mozitermet, valamint élőben vetítették ki a két kamerával filmezett meghívottak arcát, a versenyszekcióban szereplő filmek előzetesét és a nyertesek nevét – annak ürügyén, hogy a TVR 3 átveszi majd a gála közvetítését.
A kötelező körök lefutása után (szponzorok köszön(t)ése, Kolozsvár politikai képviseletének bevonása után) Mitoş Micleuşanu moderátor nevettette – no nem a közönséget, hanem – magát ki. A rögtönzött performansz ugyanis tudatosan igyekezett minél jobban zavarba hozni a közönséget, mely az érdektelen és a túlzottan komoly határán mozgó szöveg hallatán teljesen lerombolt elvárásokkal, többször is kínos tapssal próbálta beléfojtani a szót. A „humorista” viszont hozzájárult annyiban az est hasznosságához, hogy felállította egy újszerű kategorizálását a vígjátékoknak: a fekete komédia után (mely matt és csillogó feketére bomlik, mint az autók fényezése) felvetette a semleges szürke, a fehér (alkategóriák: hófehérke és fogsárga), a vörös („egy tragikomédia, amit valamennyien megéltünk”) a zebraszín és a bonbon-rózsaszín osztályokat is. Valószínűleg mindannyian tudunk egy-két példát javasolni ezekre a kategoriákra, bár sajnos a leggyakoribb, a fesztivál keretein belül is, a szürke.
Elérkezvén valahára a díjazáshoz, a rövidfilmek kategóriában egy szokatlanul profi munka nyerte meg a blogger zsűrizők tetszését, Raluca David Gobbel című tragikomédiája, amely fekete humorral és a román újhullám képi világával mutatja be egy nagyvárosi idegen archetipikus találkozását a román falu világával egy olyan egzisztenciális helyzet közepette, mint a halál.
Noel Witts a filmiskolák versenyszekcióját díjazta, kiemelve, hogy Kolozsvár kulturális központtá válását nem csupán a Comedy Cluj filmfesztivál segíti elő, hanem a területén levő több, színvonalas filmművészeti egyetem is, mely a jövő generáció rendezőit, operatőreit és forgatókönyvíróit is kitermeli majd. A legjobb külföldi filmiskola rövidfilmjének járó díjat a német Boris Kunz nyerte Daniel's Ashes című munkájáért, mely a fesztivál témájához találóan szintén egy tragikomikus helyzetet mutat be az elmúlás fogalomkörében, belehelyezve a túlélés, valamint a továbblépés ilyenkor talán kegyetlennek tűnő feladatait egy generációs konfliktusba. A román filmiskolák legjobb rövidfilmjének az UNATC-s Julia Rugina Captivi de Crăciun / Trainstation című művét ítélték, amely egy behavazott vonatállomáson ragadt pár ember történetét meséli el, akik kénytelenek együtt tölteni a szeretet ünnepét. Noel Witts külön dicséretre érdemesnek tartotta a görög Cut Down című rövidfilmet, mely egy középkorú szerelem viszontagságait meséli el a fizikai aktus problémájának szemszögéből; valamint a Ceauşescu-érát oly elevenen szemünk elé idéző Strung Love című munkát.
A várva-várt nagyjátékfilmes díjakat Dennis Dreith adta át az újonnan barkácsolt Comedy Cluj-szobrocskával együtt, amely ugyan még messze áll az Arany Medve hírnevétől és értékétől, de már izgalmas annyira, hogy a legjobb férfi főszereplő, forgatókönyv és közönség-díjak átvételét maga a rendező tehette meg, ámuldozva filmjének, A hitetlennek (The Infidel) a sikerén. Ahogy a tavalyi közönségdíj is, ezúttal szintén egy etnikai konfrontációt bemutató munkát tartott a leghumorosabbnak a nagyérdemű. Omid Djalili egy hithű muzulmánt formál meg, aki rájön, zsidó születésűként örökbefogadták kicsi korában. A két különböző vallási közösség összeütközése a mai, kvázi-ateista nyugat-európai társadalomnak nem magától érthetődő, és éppen ez az, ami ráébreszti a nézőt a hagyományos közösségek szubkulturális értékeire, rávilágítva a multikulturalitás hátulütőire is. A szokásos család versus társadalom, az identitás eltitkolása és a féltékeny feleség miatt kialakult bonyodalmak ugyan nem kifejezetten újszerű narratív sémák, mégis ez a közösség, amely egyrészt annyira ismerős, másrészt oly csábítóan idegen, magával ragadja a nézőt. A helyzet komikuma pedig sokkal hatásosabban működik, mint például a zsűri által legjobb filmnek ítélt Pinoy Sunday című filmben. Noha itt egy távoli, egzotikus ország hátterében zajlik le a két főszereplő drámája, ez a helyzet a romániai publikumnak sokkal ismerősebbnek tűnhet, mint a külföldi versenybíráknak. A film ugyanis melankolikus-komikus hangon meséli el a Tajföldön vendégmunkáskodó filippínói közösség életét, ahol egy vörös bőrfotel az emberi jogokhoz, a szabadsághoz és az identitáshoz való ragaszkodást kezdi el szimbolizálni. Noha sokkal „művészfilmesebb” a lassú lefolyású, kevésbé egyértelmű, inkább, kérdéseket feltevő, mint feleleteket nyújtó filippínói film, mint a mainstreamebb hangot megütő, konkrétabb módon vicces angol történet, érthető, miért választotta a zsűri az előbbit, míg a közönség az utóbbit kedvencnek. Josh Appignanesi filmje (aki személyesen vette át a díjakat) egy, a mindennapjaiban oly hangsúlyosan többetnikumú országban könnyebben átélhető, mint Wi Ding Ho általánosabb emberi problémákat feszegető, egzisztencialistább filmje, arról nem is beszélve, hogy A hitetlen konkrét választ és berekesztést nyújt a felvetett problémára, míg a Pinoy Sunday lezáratlanul, megválaszolatlanul hagyja azt, amire nincs is válasz.
A nagyjátékfilmek díjazásán a legjobb színésznőnek a Yakuza-lány Tak Sakaguchit találták, aki tízéves korával is képes volt koherenciát és professzionalizmust vinni a filmbe. Sebastian Stern a legjobb rendezés díját vihette haza Die Hummel című munkájáért, amely egy egész másfajta, a kapitalista világban sokra vinni akaró kisember drámáját mutatja be. A sosem-késő-szerelem keserédes története jellemző módon kerül ellentétbe a hajtani kénytelen külső világgal, amely egy kisváros hátterében éleződik ki. Rolf Rudiger Hamacher külön kiemelte a klasszikus zenei hangsávot, amely mélységet és egyetemességet tűnik kölcsönözni két ember esendő kapcsolatának. Dicséretre találta érdemesnek a zsűri a görög 4 fekete kosztümöt is, amely az önismereti road movie egy fekete humoros változata. Legjobban talán ahhoz a szintén Comedy Cluj-os filmhez hasonlítható, amely 12 összezárt ember tragikomikus kísérletét jeleníti meg, hogy egy titokzatos, hatalmas összeggel kecsegtető idegen legkevésbé sem mindennapi feltételeinek megfeleljenek. A 4 fekete kosztüm is mindenre elszánt, életük határkövéhez érkezett szereplőket jelenít meg, ahogy a 12-en egy dobozban is, még ha egy remekbe szabott brit komédiát és egy görög vígjátékot nem is lehet összehasonlítani a humor szempontjából.
Mindezek viszonylatában elmondható, hogy a Comedy Cluj beindult, még ha egyelőre távol is áll nagyszerű céljaitól. Tény azonban, hogy külföldiek kezdik elvinni a hírét, gazdaságilag is jó befektetésnek néz ki, ami ilyenkor fontos túlélési szempont, és eddig képes volt évente újat mutatni a (már egyre inkább nem csak) kolozsvári közönségnek. A fesztivál sikere annak is köszönhető, hogy képes nem csupán a mindenevő, vagy művészelitista hajlamokkal kacérkodó egyetemista réteget megfogni, hanem az idősebb generációt is jó számmal vonzza magához. A nemhivatalos becslések szerinti húszezer néző már igenis hatásos számnak tűnik egy harmadéves fesztivál keretein belül.
De ha még fele ennyi erénnyel is rendelkezne csupán, akkor is dicséretet érdemelne azért, hogy színteret biztosít az amerikai tömegfilmek hegemóniája mellett egy szórakoztató műfajnak, amely alternatívát jelent a lebutított stúdiófércek futószalagon érkező özöne mellett. Ha elsődíjat nem is adhatunk neki, a közönségdíjat úgy tűnik, megkapta, ha másért nem, akkor megelőlegezve későbbi próbálkozását.
(fotók: Székely Szabolcs)
