Az 1938-as Oscar duplán is megkoronázta Frank Capra és a Columbia együttműködését: négy éven belül a második, a stúdiónál készült Capra-film nyerte el a legjobb alkotásnak járó szobrocskát, a rendezőt magát pedig harmadszorra jutalmazta az Akadémia. Az Így élni jó hűen folytatja azon utat, amit a rendező (és állandó forgatókönyvírója, Robert Riskin) a két évvel korábbi Váratlan örökséggel elkezdett, és szervesen illeszkedik Capra a tradicionális amerikai értékrend és a kisvárosi polgári életforma dicsőítésére áldozott alkotásainak sorába.
Az Így élni jó George S. Kaufman és Moss Hart azonos című, 1936-ban bemutatott, Pulitzer-díjat nyert Broadway-darabján alapul, melynek jogait Capra ajánlására, 200 000 dollárért vásárolta meg Harry Cohn, a Columbia főnöke. A darabot, mely egy kisvárosi pátriárka-nagyapa és kiterjedt családjának küzdelmét ábrázolja a házukat (és vele együtt az egész környéket) megkaparintani vágyó gazdag Wall Street-i hiéna ellen, Riskin alaposan kibővítette és a Capra-féle „kisember-filmek” stílusához igazította.
A felállás nagyjából ugyanaz, mint a Váratlan örökség esetén: a kisváros jólelkű nyárspolgárai, akik olykor bolondosnak és „csodabogárnak” tűnnek kontra a nagyváros kérlelhetetlen, vagyon hajtotta gazdasági uraival, akik a klasszikus, családi és felebaráti szeretetre épülő kisvárosi életforma megsemmisítésére törnek. Előbbit a Lionel Barrymore által életre keltett Vanderhof nagypapa képviseli, aki egykoron szintén pénzember volt, azonban a „helyes útra” térve feladta korábbi életét, és kizárólag hobbijainak élve elvonult kedélyes családi otthonába, hogy megélhetésképp tűzijáték-rakétákat gyártson. Családjának minden tagja kizárólag az ő filozófiáját követi. A Vanderhof-família ellenfele a dúsgazdag iparmágnás, Anthony P. Kirby (Edward Arnold), akinek csupán a nagypapa kisvárosára lenne szüksége, hogy vállalkozását a legnagyobbá terjessze ki az országban. Ebbe a sztoriba fut bele egy afféle Rómeó és Júlia-szál, mivel Vanderhof unokája és Kirby fia (Jean Arthur, illetve a pályakezdő James Stewart, akik majd a Becsületből elégtelenben is egy párt alkotnak) között szerelem bontakozik ki, melyet a papa és sznob neje nem néz túl jó szemmel.
Capra filmje – akárcsak legtöbb alkotása a korszakban – egyfelől progresszív, a társadalmi elkötelezettség, a kisember melletti, a kizsákmányoló pénzhatalom elleni kiállásra épülő „haladó” filozófiától hangos, másrészről viszont a tradicionális amerikai (és keresztény) értékek, az Isten – haza – család szentháromság mellett foglal állást. A nagy, kiterjedt család összetartása elsőrendű eszmény ebben az idillizált világban. Ebbe beletartozik a kisvárosi polgárok felebaráti szereteten alapuló közössége is, akik bármikor kiállnak egymásért és megbecsülik társaikat, még az igazi különcöket is (sőt, azt vallják, a lelke mélyén mindenki az). Ahogyan Az élet csodaszépben, a közösség itt is összefog, és a szomszédok adakozásának köszönhetően fizeti ki a Vanhofer család a százdolláros bírságot. Jellegzetes Capra-jelenet ez: a bíróságon, míg Kirbyt és feleségét négy komor ügyvéd képviseli, a hőn szeretett nagypapa-pátriárka védelmében az egész város apraja-nagyja megjelenik és bebocsátást kér a terembe. Ezek az arcok, ez a tömeg – melyben a különböző férfiak és nők vegyülnek kaotikusan, ám mégis egységesen egymásba – a rendező legtöbb hasonló témájú filmjében megjelenik. Capra szándékai szerint „a nép arcát” látjuk, munkásokat, farmereket, háziasszonyokat: ugyanezek a tekintetek néznek vissza ránk pár évvel később Az utca embere John Doe-gyűlésein.
Vanderhof nagypapa minden vacsora előtt hálát ad Istennek és megköszöni Neki, hogy vigyázott rá és a famíliára. A haza, vagyis Amerika ideálja szintén erősen jelen van. A nagypapa követendő példaként említ olyan nagy amerikaiakat, mint Thomas Jefferson vagy Mark Twain, akiknek „nem kellett mindenféle izmus ahhoz, hogy feltalálják magukat, elég volt amerikainak lenniük és abban hinni”. Mr. Kirby kivétel a Capra-életműben, ugyanis ő az egyetlen „megtért kapitalista”, aki ádáz antagonistából végül a nagypapa életvitelének hívévé válik, és még a kisvárosi telkek felvásárlásáról is lemond. Kezdetben az emberi kapcsolatokat is pénzügyi alapon intézi (mikor fia bejelenti, hogy el akarja venni titkárnőjét, felháborodott feleségének így válaszol: „majd kirúgom a nőt”), majd a történet végére belátja, sehová sem vezet a kegyetlen pénzragadozói út, és a Vanderhofék által hirdetett életforma híveként a nagypapával harmonikaduettre harsan.
Talán a film legszebb drámai pillanatai azok, melyekben az öreg bankár fokozatosan megtörik lelkiismeretének súlya alatt, majd végül a vállalat integrációjának sikerét megtapsoló talpnyalók serege elől a liftbe menekül. Szintén az egyik legerősebb jelenet Barrymore és Arnold kettőse a börtön rácsai mögött, mikor a nagypapa magából kikelve számol le Kirby arrogáns, kiállhatatlan zsarnoktermészetével, és rántja fel a szemét örökre (ironikus, hogy Az élet csodaszép ördögi Mr. Potterjét épp Lionel Barrymore alakítja majd).
Capra nem véletlenül nyerte harmadik rendezői Oscarját az Így élni jóért: a direktor kiválóan bizonyítja tehetségét, mellyel egyaránt zseniálisan tud komédiát és drámát rendezni. Az apró gegek (mint például az Alice hátára ragasztott cédula az elegáns étteremben, vagy a Kirby alatt állandóan összeroskadó szék), illetve a screwball komádiákra oly jellemző állandó káosz ábrázolásában ugyanúgy remekel (főként a vacsorameghívás zseniális jelenetsorában), mint a bensőséges, érzékenyen eljátszott drámai pillanatokra (lásd fentebb). Utóbbiakat gyakran hosszú, megszakítás nélküli beállításokban vette fel a rendező, időt és teret adva kiváló színészeinek a kibontakozásra (az Alice és Tony közti padon játszódó jelenet, melyben a fiú bevallja szerelmének, hogy nem szeretné a család által kitaposott bankár életpályát követni, de nincs ereje ellenszegülni például egy majdnem öt percig tartó, megszakítás nélküli beállításban lett felvéve és Stewart egyik legkorábbi igazi remeklése).
A Vanderhof család kis furcsaságai leginkább Capra 1944-es, kiváló fekete komédiáját a – szintén Broadway-siker alapján született – Arzén és levendulát előlegezik meg. A „színezetért” jelen lévő komikus mellékalakok, akik közül leginkább a túlpörgött orosz birkózó és balett-tanárt, valamint az erősen sztereotip fekete szolgálókat emelhetnénk ki, szintén jellegzetes caprai figurák. Az ellentétes értékrendet képviselő családok találkozása vacsorameghívás által (a sznob Kirbyék és a bolondos Vanderhofék) később számos vígjátékban visszaköszön (elég csak az Apádra ütöket említeni), de olykor drámákban is viszontláthatjuk (Találd ki, ki jön vacsorára). A darabot később többször felújították, két tévéváltozat is készült, sőt a 80-as években egy sitcom erejéig is viszontláthattuk a Vanderhof-családot. Ebből azonban a gyenge nézettség miatt csupán 14 epizód készült.
Mindent egybevetve, habár ez a film jelentette Capra utolsó rendezői Oscarját, illetve az utolsó általa rendezett „legjobb filmet”, mégis a legkevésbé ismert, legkevésbé kanonizált mű a direktor „kisember-szériájából”. Így is jellegzetes alkotása az életműnek és a 30-as évek New Deal-korszakának is, amikor még talán érvényre juthatott a benne lefektetett filozófia, reménysugarat adva a válság és a háborúk közti évek zűrzavarában.
