Roland Emmerich 2012 című filmje egy kataklizmát jósolt az emberiségnek. Tavaly még ennek a feltételezését is igen nagy képtelenségnek tartottam, idén viszont azt hiszem, újra meg kell fontolni. Idén inkább hiszek a világvégében, minthogy elhiggyem azt, amit a német származású rendező belém próbál erőltetni új, kosztümös opuszával.
Tudjuk, hogy Emmerich rajongója az abszurd, megalomán, és hisztérikusan röhejes szinopszisoknak (lásd Godzilla, A függetlenség napja, 10.000 BC). Nem is véletlen, hiszen az átlagközönség túlnyomó része inkább bombasztikus, nem hétköznapi, sziporkázó ötleteket kívánja felfalni. Az egykori német rendező már jó ideje kétszer olyan amerikai hazafi, mint amennyire német, így alig érezhető megalkuvással készít olyan filmeket, ahol amerikai bolygóját védi az amerikai nép az amerikai világvégétől. Idénre a színes és multikulti életmű kedvéért készített egy brit összeesküvéselmélet-filmet is kedvenc angol írójáról, William Shakespeare-ről.
Mert a Shakespeare, az nagyon trendi. A közönség épp annyit tud róla, amennyi a film eladásához elég, és ehhez még csak az hiányzott, hogy azt a kevés tudásunkat is megcáfolja egy amerikai filmrendező, aki általában sokkal grandiózusabbnak akar tűnni, mint amilyen. Szóval, létezik ez az oxfordi elmélet, miszerint a zseniális William Shakespeare nevét viselő író szövegeit igazából egy bizonyos Edward de Vere, Oxford grófja írta. Bizony, és valami gyenge tényekkel, a szerző aláírásait ellenőrizve meg egy-két hasonlóságot észrevéve kettejük között, ez a feltevés bizonyítható. Közülünk kinek a fantáziáját nem izgatja fel ez az ötlet? Az Emmerich-ét mindenképp sikerült – és szerintem a közönségét is: tudom magamról, hogy ha még nem is érdekel igazán ez az egész história, akkor is tapasztalni akartam, hogy milyen módszerekkel próbálja elhitetni velünk ezt az elméletet.
Meg is tudtam, de ahelyett, hogy egy elhirtelenkedett ítéletet mondjak, ajánlom mindenki figyelmébe a következő trailert. A trailer és majd a film is csak ráerősít Emmerich szavaira: így volt és kész! Bizony. Megismerjük az igazi írót, az igazi Erzsébet királynőt, az igazi Christopher Marlowe halálának okát, de egy darab jelenetet sem nevezhetnénk a magunkénak. Folytonosan feltett kérdéseimre a rendező állandóan visszabombáz azzal a képpel, ahogyan az igazi Shakespeare hol fiatalon, hol öregen ír a kis asztalánál. A jelenetek javarésze átélhetetlen, a szereplők csak húzzák előre Emmerich filmes igáját, pusztán abból a célból, hogy a végére jól belénk idegződjék a trailer által közvetített Emmerich-filozófia.
Ha egyéb nincs, akkor az alkotó óriási díszletekkel kecsegtet. Hála az utómunkának, a nagyobb városrészek tündökölnek, szinte érezhető az Erzsébet-kori London bűzbe és sárba itatott arca, de ezen kívül esetleg csak az írástudatlan Shakespeare szereplőjének játéka mozgat meg (Rafe Spall). A további, esetleges semmilyenségek elkerülése végett a film három idősíkon mozog. Így talán nem marad annyira átlátszó és talán a nézők is ébren maradnak a moziban. Történetvezetésileg pedig ez mind hiába történik, hiszen úgyis két részre oszlik a film jeleneteinek sora. Vannak az igazi Shakespeare-mozzanatok és vannak a hamis Shakespeare-pillanatok, amelyekről jobb, ha tudjuk, hogy hamisak, hiszen az igazi Shakespeare-t az előbbi jelenetben láttuk. Két-három váltás után mindenki mást fog keresni a vásznon, ezt garantálom. Ezért kap nagyobb hangsúlyt a díszletek szépsége, Erzsébet királynő ráncai, a tintával összepiszkolt ujjak, a szépre lenyírt fű, Rhys Ifans sminkje, és még sorolhatnám.
Az exploitation-filmek osztályelsőjeként végezhetett volna ez a film, ha a néző szemszögéből rendezték volna meg. Ahhoz, hogy Shakespeare-ről egy igazán jó filmet készíthess, el kell felejteni róla mindent. De így az író csak egy író, aki írni akar. A film pedig csak egy próbálkozás, ami túl sokat akar. Nem az a baj, hogy blockbuster akar lenni, hanem az, hogy milyen gyengén törekszik egyáltalán azzá válni. Mi lehetne jobb ötlet annál, minthogy valaki bebizonyítsa, hogy Shakespeare egy paraszt volt? Rengeteg fantázia és megvalósítási lehetőség van az ötletben, de valahogy minél jobban tudtam, hogy Shakespeare nem Shakespeare, annál jobban ki akartam menni a moziból. A film keretbe van helyezve, akár egy Shakespeare-darab. Hát nem csodás?
Vannak igazi Emmerich-blockbusterek, amelyek mérföldekkel jobbak ennél a filmnél. Érdemes inkább azokkal maradni.
