A fiatal görög rendező, Alexis Alexiou első nagyjátékfilmje mindenképpen hatalmas teljesítmény, különösen egy kezdő filmes részéről. Bonyolult szerkezet, következetesen érvényesülő vizuális stílus és hangzásvilág, kitartóan nyomasztó hangulat. És rengeteg talán egy egyszerűnek ígérkező szerelmi drámában – amely éppen a talánok miatt lesz érdekes.
Jasonas egy kisebb házibulin ismerkedik meg Penelopéval. Egy reggelig tartó beszélgetés, aztán egy közös mozizás után össze is jönnek, és Penelope nemsokára átköltözik Jasonas lakásába, bár a fiút kicsit zavarja a változás, a rózsaszín fogkefe a saját kékje mellett, és a giccses festmény a falon. A film talán a szerelmükről szól, talán egy veszekedésről, egy elcsattant pofonról, talán egy csalódásról, egy elköltözésről, talán egy újra egymásra találásról és egy gyilkosságról.
Alexiou elsőfilmjének (mely egyben második filmes munkája) különössége a főszereplő örökös fejfájásaiból – elmebajából? – következik. Talán a szeretett nő – ilyen vagy olyan formájú – elvesztése miatti fájdalomból származó őrültség viszi előre a filmet, a főszereplő ugyanis egy kedvenc gyermekkori játékát folytatja, amikor félálomban felidézi a már megtörtént eseményeket azért, hogy azokat újra és újraálmodja, egy-egy kis változtatással. Ki tudja, talán indulásból egy pszichopatával van dolgunk.
Az 52-es lakrész lakója mindenképpen egy a sok-sok ember közül, aki tömbházban él valahol a világon – a filmet semmi sem köti kimondottan Görögországhoz. Egyébként a cselekmény időbeli elhelyezése is kétséges. A borosüveg címkéjén 2011 szerepel: a közeli jövőből származik, vagy csupán nyomdahiba, és a közelmúltba kapcsol vissza? A rendező megfejtette a „titkot” a vetítés végén: a jövőből származik – miért? – mert az olyan érdekes... Pedig szinte belelátná a néző, hogy ez is tudatos játék az amúgy sem éppen stabil idősíkokkal.
Az események sorrendje ugyanis sokáig nehezen követhető. A film bonyolultan örvénylő, spirálszerű szerkezetének minden egyes körét apró részletek – egy piros cipő, három vércsepp a lapítón, penészfolt a plafonon, lefogpasztázott pizsamakabát stb. – kapcsolják bravúrosan egymáshoz és végtelen spirállá alakítják a – talán – nyitott végű filmet. A spirálnak egy hibája van: 98 percesre nyúlik nagyjából félórás hossz helyett, amely alatt még mesterkéltség nélkül ébren lehetne tartani a nézőben az érdeklődést. Így viszont a túl sok történetváltozat lankasztja a figyelmet, a túl erős zene és az örökös, értelmetlen dübörgés, zúgás miatt egyre zavaróbb a film. De talán ezt is a (fél)őrült főszereplő fejfájásának a rovására kell írnunk: így zúg az ember feje egy jóféle migréntől?
Úgy tűnik, a rendező annyira figyelt a spirálszerkezet kialakítására, az újrajátszott történetváltozatokat összekapcsoló elemek következetes használatára, hogy túl kevés figyelmet szentelt a színészeinek. Talán velük is többször kellett volna elpróbálni az egyes jeleneteket, hátha hitelesebbek lennének – s ez főleg a Penelopét alakító Serafita Grigoriadou semleges, jellegtelen játékára érvényes.
Alexiou filmjét ennek ellenére érdemes egyszer megnézni, hiszen kitartó rejtvényfejtők számára érdekes fejtörővel szolgálhat. David Lynch rajongóinak is nagyon fog tetszeni, hiszen hangulatával, a cselekmény értelmes értelmetlenségeivel, tudathasadásos lélekbúvárkodásával, a radiátorra közelítő képekkel, a zúgással a „mester" filmjeire játszik rá.
És a tanulság? Kislányok, ne költözzetek össze túl hamar
ismeretlen férfiakkal, mert könnyen egy főzőfóliába csavarva ébredhettek fel. És
vigyázat: az elhanyagolt penészgomba fülsiketítően képes rohasztani a tapétát.
Még vetítik: június 6., péntek, 15:30, Republica/Köztársaság mozi.
