Az Oscar-díjak 1964-es kiadása a túlnyomórészt irodalomból származó, némiképp mesei karakterek harcát hozta a legjobb filmet illető jelölésekben: Mary Poppins, Zorbász, a görög, Becket Tamás, Dr. Strangelove és Galatea határozták meg az alaphangulatot. Kubrick szatíráját kivéve mindegyik jelölt film kapott bár egy díjat, az igazi vetélytársak (s az egyértelmű győztesek) azonban a hölgyek voltak: szerepként és az őket alakító színésznők formájában egyaránt. Mary Poppins az angol gyerekirodalom kedvelt karaktere, a fantáziadús és varázserőkkel bíró dadus, míg Galatea Ovidius, majd Bernard Shaw hősnője, a szépséges szobor (nimfa), akit Pygmalion szerelme és imája életre kelt.
Az 1964-es Mary Poppins-mozi az azonos című regényfolyam (P. Travers tollából) több részét ötvözte, míg Galatea (és Pygmalion) története a sokadik változatát élte Ovidius történetéhez képest. Ebből ugyanis Bernard Shaw, az ír drámaíró egy roppant sikeres darabot írt, majd a belőle készült forgatókönyv megírásában is közreműködött, ami az 1938-as Pygmalion című film alapjául szolgált. Ezen alapanyagokból kiindulva készült el a musical-rekonstrukció, Alan Jay Lerner szövegkönyvével és André Previn meg Frederick Loewe zenéjével, amely My Fair Lady címen több évadot ért meg a Broadway-en, és Londonban is sikerrel játszották. A Broadway-verzió főszerepét, a cockney-akcentussal kezdő, majd nagyvilági „proper English”-t produkáló Eliza Doolittle-t az a (filmes berkekben akkor még ismeretlen) Julie Andrews alakította, akit 1964-ben nem a lefilmezett My Fair Lady, hanem a filmes Mary Poppins főszerepéért honoráltak a legjobb női alakítás Oscarjával. A filmes My Fair Lady Galateáját, az agglegény fonetikaprofesszor Henry Higgins által átformált Elizát ugyanis az akkor már sztárnak számító Audrey Hepburn játszotta, ám a film-musical betétdalait mégsem ő, hanem egy bizonyos Marni Nixon énekelte fel az utószinkron alkalmával (aki több más színésznőnek is kölcsönzött énekhangot a pályája során). Szövevényes viszonyok, s igazán akkor ámulhatunk el, ha e három színésznő fotóit összehasonlítjuk: alkat s atmoszféra szempontjából Julie Andrews, Audrey Hepburn és Marni Nixon majdnem tökéletesen felcserélhetőek, talán ezért is siklottak oly könnyedséggel Eliza Doolittle különféle mozzanatai között.
Bármilyen szépek, légiesek és elegánsak azonban e színésznők (még ma is megihletve a filmről fórumozókat), George Cukor My Fair Lady-filmje annyiban összegezhető a (színész)nőket követve, amennyiben a klasszikus hollywoodi stílus egyik szép példájaként fő attrakcióvá varázsolja őket, képként és énekhangként is. Eliza Doolittle virágáruslány göncei a legnagyobb műgonddal készült jelmezek, amelyekben Audrey Hepburn előnyös vonásait ugyanúgy megcsodálhatjuk, ahogyan elveszhetünk az átalakulását követő elegancia-parádéban. Továbbá ő az egyetlen női szereplő, akinek önálló énekszámai, mára slágerré érett dalai (Loverly, I could have danced, Just you wait Henry Higgins) vannak, rajta kívül csupán a Higgins professzornál dolgozó háztartási alkalmazottak jutnak kórusként énekidőhöz.
A látványrendszerhez hűen, a tekintetet minden körülmények között fogva tartó Eliza-Audrey mellett csak távolból, avagy élőképként filmezett női statiszták, illetve idős matrónák (Mrs. Pearce, a házvezetőnő, avagy Higgins professzor joviális édesanyja) és a már említett szobalányok alkotják a kevéssé színes, látványos női tábort. Eliza pompás, már-már szokatlan színkombinációkban (törtfehér-bíbor, ibolyalila-méregzöld, barack-kékeslila), virágdíszekkel és kalapokban tündököl: akkor is ő lenne az épített stúdióbelsőkben filmezett alkotás mindig előnyösen világított, akár a giccs határát súroló látványközéppontja, ha a narratíva nem az ő átalakulását mutatná be. Így azonban kevés ehhez hasonló alkotást tudnék felsorolni, egy közeli rokon mindenképp Alfred Hitchcock 1958-as Vertigójának Madelaine-Judyja lenne, akinél az átalakulás megfordítható, ciklikus, Eliza Doolittle-nél azonban végleges és eltörölhetetlen.
Amint Madelaine-Judy tragédiája épp a szerepek és látszatok közötti siklásban rejlik, s ez okozza halálát is, minden könnyedség és hollywoodi stúdiószépség dacára Eliza azért válik tragikus hősnővé, mert egyik látszatából kilépve (levetve viráguslány-jelmezét) azzal szembesül, hogy az úrinő-látszatból nem térhet vissza, csapdába esett. Ahogyan megjegyzi a nagy sikert hozó követségi bált követően Higgins professzornak: virágárus-lányként csak a virágait árulta, úrinőként azonban magát kell árulnia (a házasság piacán), ha meg szeretne élni. Bizonyítékul, hogy ez nem egy univerzális igazság a hollywoodi zenés stúdiófilmek palettáján, felidézhetjük Marilyn Monroe történeteit akár az 1953-as Szőkék előnybenből (Gentlemen Prefer Blondes)-ból vagy az 1959-esVan, aki forrón szeretiből (Some Like It Hot), ahol a szerény származású, ám szép főhősnőnek nem okoz gondot a szerepek és látszatok (kóristalány, elit bombázó) cserélgetése, sőt, végső soron ez vezeti őt el a jó házasságként felfogott sikerhez.
Míg tehát Audrey Hepburn látványának és alakításának túlhangsúlyozott volta, illetve alapvető funkciója a filmvilág építményében mai szemmel feltűnő, a Cukor-féle My Fair Lady nem csak ezért rezonálhat ma is. A filmnek két további izgalmas regiszterét mindenképp jelezni kell: a színpad-színház konvencióit innovatív módon beépítő megoldásait (amely által különösen komplex élményt kínálhatott azon korabeli nézők számára, akik a Broadway-előadás előtt/után nézték meg a filmes változatot), valamint vicces zenés filmtől váratlan(ul folytatott) társadalomelméleti diskurzusát és populáris, marxista ihletésű kritkáját.
A filmben létrehozott színház számomra legemlékezetesebb George Cukor-Cecil Beaton-(a film fő díszlet- és jelmeztervezője) féle megoldásai a statikussá tevő keretezések és frontális beállítások mellett a színészeket marionetté fagyasztó élőképek. Ilyeneket láthatunk például a Covent Garden piacának hajnali benépesülését modelláló kezdő tér-jelentben, vagy az Ascot-i derbyt felidéző ironikus tömegjelentben, ahol a fekete-fehér-szürkébe öltözött, kimért és mechanikus brit arisztokrácia koreográfiáját borítja fel Eliza a maga parasztos élénkségével. A film és Shaw darabjának legerősebb kötőanyaga talán mégis a társadalmi osztályokról, azok jellemzőiről, az azokhoz való kötöttségről és az egyes kategóriákból való kilépés módjáról folytatott eszmecsere. E tekintetben vannak kiemelt szócsövek: Eliza apja, a naplopó iszákos, akinek „With a little bit of luck” refrénű dala az örök túlélő himnusza lehetne, vagy maga Higgins professzor, Eliza mentora. Rex Harrison már a Broadwayon is játszotta a szerepet, s otthonossága, gördülékenysége a film világán belül tán ezzel is magyarázható. Ő az, aki modortalansága és hűvőssége ellenére Pierre Bourdieu-t, a korszakos francia szociológust idézi, amikor többször kifejti: a munkálkodó szegények és a tetszelgő gazdagok, a munkásosztály és a társadalmi elit közötti legradikálisabb különbség nem az anyagiakban (artikulálódik), hanem az olyan felszíni jelölőkben rejlik, mint a nyelvhasználat vagy a fogyasztási szokások. Ezért hisz abban, hogy Eliza Doolittle elbűvölheti az arisztokráciát is, akik maguk közül valónak ismerik majd el, ha a rájuk jellemző kiejtést és szóhasználatot produkálja, no meg hozzászokik a csokoládé-bombonok és az ötórai tea rendszeres fogyasztásához. A sokszor láthatlan etalonnak nevezett középosztály sem marad érintetlenül, hisz az őrült amerikai milliomosnak hála Eliza apja, Alfred P. Doolittle kénytelen a „középosztálybeli erkölcsösség” rögös és fárasztó útjára lépni, amikor a millimos ráhagyja vagyonát. Napjainkban, amikor egyre biztosabbnak tűnik (legalábbis a My Fair Lady közegét jelentő nyugati demokráciákban) a klasszikus társadalmi osztályok erodálódása, különösen érdekes lehet a problematika ilyen sűrűn összegzett verziójával való szembesülés.
Utoljára hagytam Cukor rendezésének és hagyatékának egyik legkevésbé elévülő, amortizálódó összetevőjét: a humort, mégpedig annak is egy békebeli, önironikusan mulattató, (közép)-európai verzióját. Az operett világa is ez, különösen a követségi bál Kárpáthy Zoltánnak nevezett alakja révén, no meg az angol társadalmi bohózaté, ahol szemetestől a királyig kő kövön nem marad – ahogyan azt majd Monthy Pythonék demonstrálják. De nem mentes a My Fair Lady az abszurd hatásoktól sem, amolyan Alice Csodaországban avagy Dorothy Smaragdvárosban-módra, amelyet természetesen a 70 mm-es, extrémen színezett Technicolor is okozhat. A sokféle sablon, amire mind történetmesélésében, mind audiovizuális megoldásaiban épít, sok irányból olvashatóvá teszi s filmet, s amíg ezek a sablonok fontosak maradnak, a fórumokon továbbra is elindul egy-egy tipikus kérdéssor: Audrey Hepburn vagy Julie Andrews, Higgins vagy Freddy, Rex Harrison vagy Hugh Laurie?
