Virginás Andrea

/ / /

· írta

Eliza, Alice, Dorothy, Marilyn: la donna e mobile?

George Cukor: My Fair Lady, 1964

Kritika

Az Oscar-díjak 1964-es kiadása a túlnyomórészt irodalomból származó, némiképp mesei karakterek harcát hozta a legjobb filmet illető jelölésekben: Mary Poppins, Zorbász, a görög, Becket Tamás, Dr. Strangelove és Galatea határozták meg az alaphangulatot. Kubrick szatíráját kivéve mindegyik jelölt film kapott bár egy díjat, az igazi vetélytársak (s az egyértelmű győztesek) azonban a hölgyek voltak: szerepként és az őket alakító színésznők formájában egyaránt. Mary Poppins az angol gyerekirodalom kedvelt karaktere, a fantáziadús és varázserőkkel bíró dadus, míg Galatea Ovidius, majd Bernard Shaw hősnője, a szépséges szobor (nimfa), akit Pygmalion szerelme és imája életre kelt.

A Nagy Oscar-maraton

Az 1964-es Mary Poppins-mozi az azonos című regényfolyam (P. Travers tollából) több részét ötvözte, míg Galatea (és Pygmalion) története a sokadik változatát élte Ovidius történetéhez képest. Ebből ugyanis Bernard Shaw, az ír drámaíró egy roppant sikeres darabot írt, majd a belőle készült forgatókönyv megírásában is közreműködött, ami az 1938-as Pygmalion című film alapjául szolgált. Ezen alapanyagokból kiindulva készült el a musical-rekonstrukció, Alan Jay Lerner szövegkönyvével és André Previn meg Frederick Loewe zenéjével, amely My Fair Lady címen több évadot ért meg a Broadway-en, és Londonban is sikerrel játszották. A Broadway-verzió főszerepét, a cockney-akcentussal kezdő, majd nagyvilági „proper English”-t produkáló Eliza Doolittle-t az a (filmes berkekben akkor még ismeretlen) Julie Andrews alakította, akit 1964-ben nem a lefilmezett My Fair Lady, hanem a filmes Mary Poppins főszerepéért honoráltak a legjobb női alakítás Oscarjával. A filmes My Fair Lady Galateáját, az agglegény fonetikaprofesszor Henry Higgins által átformált Elizát ugyanis az akkor már sztárnak számító Audrey Hepburn játszotta, ám a film-musical betétdalait mégsem ő, hanem egy bizonyos Marni Nixon énekelte fel az utószinkron alkalmával (aki több más színésznőnek is kölcsönzött énekhangot a pályája során). Szövevényes viszonyok, s igazán akkor ámulhatunk el, ha e három színésznő fotóit összehasonlítjuk: alkat s atmoszféra szempontjából Julie Andrews, Audrey Hepburn és Marni Nixon majdnem tökéletesen felcserélhetőek, talán ezért is siklottak oly könnyedséggel Eliza Doolittle különféle mozzanatai között.

My Fair Lady

Bármilyen szépek, légiesek és elegánsak azonban e színésznők (még ma is megihletve a filmről fórumozókat), George Cukor My Fair Lady-filmje annyiban összegezhető a (színész)nőket követve, amennyiben a klasszikus hollywoodi stílus egyik szép példájaként fő attrakcióvá varázsolja őket, képként és énekhangként is. Eliza Doolittle virágáruslány göncei a legnagyobb műgonddal készült jelmezek, amelyekben Audrey Hepburn előnyös vonásait ugyanúgy megcsodálhatjuk, ahogyan elveszhetünk az átalakulását követő elegancia-parádéban. Továbbá ő az egyetlen női szereplő, akinek önálló énekszámai, mára slágerré érett dalai (Loverly, I could have danced, Just you wait Henry Higgins) vannak, rajta kívül csupán a Higgins professzornál dolgozó háztartási alkalmazottak jutnak kórusként énekidőhöz.

A látványrendszerhez hűen, a tekintetet minden körülmények között fogva tartó Eliza-Audrey mellett csak távolból, avagy élőképként filmezett női statiszták, illetve idős matrónák (Mrs. Pearce, a házvezetőnő, avagy Higgins professzor joviális édesanyja) és a már említett szobalányok alkotják a kevéssé színes, látványos női tábort. Eliza pompás, már-már szokatlan színkombinációkban (törtfehér-bíbor, ibolyalila-méregzöld, barack-kékeslila), virágdíszekkel és kalapokban tündököl: akkor is ő lenne az épített stúdióbelsőkben filmezett alkotás mindig előnyösen világított, akár a giccs határát súroló látványközéppontja, ha a narratíva nem az ő átalakulását mutatná be. Így azonban kevés ehhez hasonló alkotást tudnék felsorolni, egy közeli rokon mindenképp Alfred Hitchcock 1958-as Vertigójának Madelaine-Judyja lenne, akinél az átalakulás megfordítható, ciklikus, Eliza Doolittle-nél azonban végleges és eltörölhetetlen.

My Fair Lady (2)

Amint Madelaine-Judy tragédiája épp a szerepek és látszatok közötti siklásban rejlik, s ez okozza halálát is, minden könnyedség és hollywoodi stúdiószépség dacára Eliza azért válik tragikus hősnővé, mert egyik látszatából kilépve (levetve viráguslány-jelmezét) azzal szembesül, hogy az úrinő-látszatból nem térhet vissza, csapdába esett. Ahogyan megjegyzi a nagy sikert hozó követségi bált követően Higgins professzornak: virágárus-lányként csak a virágait árulta, úrinőként azonban magát kell árulnia (a házasság piacán), ha meg szeretne élni. Bizonyítékul, hogy ez nem egy univerzális igazság a hollywoodi zenés stúdiófilmek palettáján, felidézhetjük Marilyn Monroe történeteit akár az 1953-as Szőkék előnybenből (Gentlemen Prefer Blondes)-ból vagy az 1959-esVan, aki forrón szeretiből (Some Like It Hot), ahol a szerény származású, ám szép főhősnőnek nem okoz gondot a szerepek és látszatok (kóristalány, elit bombázó) cserélgetése, sőt, végső soron ez vezeti őt el a jó házasságként felfogott sikerhez.

My Fair Lady (3)

Míg tehát Audrey Hepburn látványának és alakításának túlhangsúlyozott volta, illetve alapvető funkciója a filmvilág építményében mai szemmel feltűnő, a Cukor-féle My Fair Lady nem csak ezért rezonálhat ma is. A filmnek két további izgalmas regiszterét mindenképp jelezni kell: a színpad-színház konvencióit innovatív módon beépítő megoldásait (amely által különösen komplex élményt kínálhatott azon korabeli nézők számára, akik a Broadway-előadás előtt/után nézték meg a filmes változatot), valamint vicces zenés filmtől váratlan(ul folytatott) társadalomelméleti diskurzusát és populáris, marxista ihletésű kritkáját.

A filmben létrehozott színház számomra legemlékezetesebb George Cukor-Cecil Beaton-(a film fő díszlet- és jelmeztervezője) féle megoldásai a statikussá tevő keretezések és frontális beállítások mellett a színészeket marionetté fagyasztó élőképek. Ilyeneket láthatunk például a Covent Garden piacának hajnali benépesülését modelláló kezdő tér-jelentben, vagy az Ascot-i derbyt felidéző ironikus tömegjelentben, ahol a fekete-fehér-szürkébe öltözött, kimért és mechanikus brit arisztokrácia koreográfiáját borítja fel Eliza a maga parasztos élénkségével. A film és Shaw darabjának legerősebb kötőanyaga talán mégis a társadalmi osztályokról, azok jellemzőiről, az azokhoz való kötöttségről és az egyes kategóriákból való kilépés módjáról folytatott eszmecsere. E tekintetben vannak kiemelt szócsövek: Eliza apja, a naplopó iszákos, akinek „With a little bit of luck” refrénű dala az örök túlélő himnusza lehetne, vagy maga Higgins professzor, Eliza mentora. Rex Harrison már a Broadwayon is játszotta a szerepet, s otthonossága, gördülékenysége a film világán belül tán ezzel is magyarázható. Ő az, aki modortalansága és hűvőssége ellenére Pierre Bourdieu-t, a korszakos francia szociológust idézi, amikor többször kifejti: a munkálkodó szegények és a tetszelgő gazdagok, a munkásosztály és a társadalmi elit közötti legradikálisabb különbség nem az anyagiakban (artikulálódik), hanem az olyan felszíni jelölőkben rejlik, mint a nyelvhasználat vagy a fogyasztási szokások. Ezért hisz abban, hogy Eliza Doolittle elbűvölheti az arisztokráciát is, akik maguk közül valónak ismerik majd el, ha a rájuk jellemző kiejtést és szóhasználatot produkálja, no meg hozzászokik a csokoládé-bombonok és az ötórai tea rendszeres fogyasztásához. A sokszor láthatlan etalonnak nevezett középosztály sem marad érintetlenül, hisz az őrült amerikai milliomosnak hála Eliza apja, Alfred P. Doolittle kénytelen a „középosztálybeli erkölcsösség” rögös és fárasztó útjára lépni, amikor a millimos ráhagyja vagyonát. Napjainkban, amikor egyre biztosabbnak tűnik (legalábbis a My Fair Lady közegét jelentő nyugati demokráciákban) a klasszikus társadalmi osztályok erodálódása, különösen érdekes lehet a problematika ilyen sűrűn összegzett verziójával való szembesülés.

My Fair Lady (4)

Utoljára hagytam Cukor rendezésének és hagyatékának egyik legkevésbé elévülő, amortizálódó összetevőjét: a humort, mégpedig annak is egy békebeli, önironikusan mulattató, (közép)-európai verzióját. Az operett világa is ez, különösen a követségi bál Kárpáthy Zoltánnak nevezett alakja révén, no meg az angol társadalmi bohózaté, ahol szemetestől a királyig kő kövön nem marad – ahogyan azt majd Monthy Pythonék demonstrálják. De nem mentes a My Fair Lady az abszurd hatásoktól sem, amolyan Alice Csodaországban avagy Dorothy Smaragdvárosban-módra, amelyet természetesen a 70 mm-es, extrémen színezett Technicolor is okozhat. A sokféle sablon, amire mind történetmesélésében, mind audiovizuális megoldásaiban épít, sok irányból olvashatóvá teszi s filmet, s amíg ezek a sablonok fontosak maradnak, a fórumokon továbbra is elindul egy-egy tipikus kérdéssor: Audrey Hepburn vagy Julie Andrews, Higgins vagy Freddy, Rex Harrison vagy Hugh Laurie?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

My Fair Lady

My Fair Lady

Amerikai filmdráma, családi, musical, romantikus, 1964. Rendező: George Cukor. Szereplők: Audrey Hepburn, Rex Harrison, Stanley Holloway, Wilfrid Hyde-White, Gladys Cooper, Jeremy Brett, Theodore Bikel, Mona Washbourne, Marni Nixon.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    10 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film