Óriási hangszórók és kék-fehér zászlók alatt felsorakozott diákok és tanárok éneklik Argentína szabadságot dicsőítő nemzeti himnuszát. Egyesek több, mások kevesebb lelkesedéssel és hangerővel kapcsolódnak a kórusba. Alicia, a történelemtanárnő büszkén kihúzza magát és meggyőződéssel ejti ki a szavakat. Még nem tudja, hogy később már inkább csak megtört hittel védi majd hazája történelmének hivatalos változatát.
Így foglaltam volna össze a film lényegét, vigyázván, hogy „ne lőjem le a poént”. De A hivatalos változat nem egy poénos film. Ha bővelkedik is fordulatokban, azok főképp Luis Puenzónak, a film rendezőjének abbéli célját szolgálja, hogy nyilvánosságra hozza és történetként és történelemként hivatalosítsa azoknak az embereknek a fájdalmát és tapasztalatait, akik 1976–1983 között Argentínában, a katonai diktatúra, a Videla-junta alatt elvesztették családtagjaikat. Ebből a szempontból a film visszanyeri dokumentumként is a szerepét: tanúságtétel. Sőt, a lehető legszemélyesebb hangnemű vallomás, aminek a főszereplőnő, Alicia (Norma Aleandro) ad hangot és alapot.
Alkalmam adódik újrafogalmazni a cselekmény lényegét: Alicia, a nagypolgári családból származó nő békésen él férjével, Robertóval (Héctor Alterio) és még csecsemőkorában örökbefogadott kislányával Gabyval. Tanárnőként és emberként egyaránt nagy hangsúlyt fektet az igazságosságra és amikor megtudja, hogy lehet, hogy a lánya az egyik politikai fogolynak/eltűntnek a gyereke, nyomozásba kezd Gaby valódi családja után és, hogy kiderítse, miért tüntet óriási fényképeket lobogtatva több száz nő a Mayo téren. (Argentína egyik legfontosabb emberjogi szervezete a Asociación Madres de Plaza de Mayo – a Mayo téri anyák szervezete, olyan argentin anyák alapították, akiknek 1976 és 1983 között „eltűntek” a gyermekei és unokái a katonai diktatúra idején. Buenos Aires központjában, a Mayo téren szervezték tüntetéseiket.)
Puenzo úgy választotta ki szereplőjét, hogy általa sikeresen közelítheti meg Argentína történelmét két irányból is: egyrészt a történelemleckék alkalmával, másrészt a nő családi élete és saját megfigyelései, érzelmi reakciói által.
Alicia a tanév elején azzal kezdi az óráját, hogy a történelem az a tantárgy, amit azért fontos jól ismerni, mert az a nép emlékezete. Emlékezet nélkül pedig nincs tapasztalat, nincs alapja a jövőnek, elveszhet a jó és a rossz ismerete. Amikor az egyik órán egy diák bekiabálja, hogy a történelmet a gyilkosok írják, ez még csak egy forrófejű fiatal megalapozatlan kijelentésének tűnik. Ám amikor Buenos Airesben felbukkan egy rég nem látott barátnő, aki egy vidámnak induló estén elmeséli, hogyan kínozták meg a hatalom képviselői, a szigorú tanárnő rádöbben, hogy lehet, hogy létezik egy történelem, amit nem lehet a hivatalos írott forrásokkal dokumentálni. Hogy nem tudja, ki a saját gyermeke? Hiszen, ahogy a barátnője mondta neki, voltak családok, amelyek minden kérdezősködés nélkül megvásárolták az elrabolt agyonkínzott anyák csecsemőit. Roberto, a mintaférj makacsul hallgat, mikor Alicia arról érdeklődik, hogy honnan hozta Gabyt.
Ettől kezdve a gyanakvó nő saját nyomozásba kezd; ez olyan fordulat a cselekményben, ami lehetőséget nyújt a rendezőnek arra, hogy mindent a szereplő szempontjából mutasson meg a nézőnek. Becsukódó ajtók mögötti erőszakos tettek, utcán tüntető anyák, akik a gyerekeiket és az unokáikat követelik vissza dühödten, az okmányok között keresgélő megkeseredett emberek, akik szeretteik nyomát próbálják felkutatni, újságcikkek és átláthatatlan helyzetek – mind olyan helyzetek, amelyek végre megnyitják a film terét. Sokáig megrögzöttként csak közelikben és nagyközelikben figyeltük és tanulmányoztuk Aliciát, innentől kezdve totálokban és ezáltal összefüggésekben kezdjük látni az eseményeket.
Így képekben is következetesen felépül a „látszatvalóság” és a „valós”, „személyesen megtapasztalt valóság” is. A személyes hangvétel és az érzelmi intenzitás úgy az erős oldala, mint a csapdája ugyanannak a filmnek. A lírai elemek, a fájdalmas hegedű-zene néha a pátosz határát súrolja. A tragikus vallomásokat kísérő szomorú zene és a sírás akár könnyen el is távolíthatja az azonosulásba csábult nézőt, de ez inkább a személyes ingerküszöb kérdése; A hivatalos változat fesztiváldíj-gyűjteménye megfelelő helyre került.
