Boldog napok
Andrej Zvjagincev: Elena

Az előző Zvjagincev-filmhez hasonlóan az Elena is egy fa képével indul. Előbbiben az apa összekötő szimbólumát, valamint az ember és természet közti kapcsolatot fedezhetjük fel, utóbbiban azonban egészen mást sugall. Városi, dizájnos épület előtt nyújtózkodó, csupasz, őszi álmot alvó ágak, melyeket körbeölel a valós időben felkelő Nap fénye. Mintha a Sátántangó színes, urbánus változatát látnánk, pedig az orosz rendező csak bevezet bennünket világába. Lassan ébreszti házának lakóit, az idősödő házaspárt, Elenát (Nagyezsda Markina) és Vlagyimirt (Andrej Szmirnov). Kint a varjak károgása, a galambok szárnycsattogása fogja körbe a környezetet, belül a hűtőajtó csukódása, az ordító tévéműsorok harsánysága. Vlagyimir és Elena mindennapi momentumok között élik „boldog napjaikat” kellően sivár és vegytisztára fazonírozott nagypolgári lakásukban.

Zvjagincev környezetábrázolásában nyoma sincs a korábbi filmek heterogén, tarkovszkijos, természetközeli zónájának. A szárnyasok baljós hangját és a zord téltől csupasz bokrokat, fákat leszámítva csak indusztriális környezetben mozgunk. Minden méretre vágott: geometrikus vonalak, körök, épületek és tárgyak veszik körül a szereplőket. A házaspár élete a felkelés-függönyhúzás-reggeli-borotválkozás-kényszeredett beszélgetés koordinátái között mozog. Megtudjuk, hogy a páciens-ápoló szimpátia hozta őket össze. Ám Elena túlságosan ragaszkodik a sűrű, faluházszerű panelban lakó, előző házasságából született fiához, Szergejhez (Alekszej Rozin), aki véletlenségből pottyantott három gyermeket a világra, de felnevelésük költségeit már inkább az anyja nyakába varrná. Szergej sörözik, egykedvűen bámulja a panelrengeteget és a legkülönlegesebb helyzetekben is beül videojátékozni fiához, miközben a legtermészetesebb mozdulatokkal, köszönés nélkül rakja zsebre anyja nyugdíját. Vlagyimir azonban látja a kettős élt, és nem hajlandó Elena unokájának taníttatását finanszírozni. Az ellentétet még az is fokozza, hogy Vlagyimir (gyors lefolyású infarktusa után) ismét egymásra talál szintén előző házasságból született nagyszájú lányával, Katerinával (Jelena Ljadova), akire vagyonának nagy részét hagyományozná. Elenának lépnie kell és felemás családját védve inkább saját férje ellen fordul.

Zvjagincev folyamatábrája letisztult; ezúttal megszabadul előző filmjeit uraló metafizikus képeitől, de nem lép a túlzott pszichologizálás útjára: hosszú beállításokkal vezeti nézőjét. Ám kérdéses, hogy ez a szikár eszköztár, amely feltűnt már Oroszországtól Tajvanig jelentős és kevésbé jelentős filmrendezők repertoárjában, mennyire friss és újszerű egy ilyen folyamat bemutatásához? Úgy tűnik, semennyire. Aki a természet- és családközpontú Zvjagincev képeit és fahrtjait szerette, az kelletlenül csalódni fog az Elena banálisan túlnyújtott játékidejében, ahol minden érdemtelenül adományozódik és öröklődik (lehet, hogy a rendező városi világa pont ezt a kifordultságot akarta hangsúlyozni?). Az Elena mégis abból a szempontból emlékezetes filmalkotás, hogy kíméletlenül üresíti ki világát, amelyből látszólag menekülni akar a címszereplő, méghozzá úgy, hogy kétséges erkölcsű fia mellé áll. Elena percekig nézi szobájának saját fiatalkori fényképeivel elhalmozott falát, egyfajta régi életére emlékezve, amely talán velősebb volt, mint a mostani – a ragaszkodás csupán nosztalgia lenne? Az üres világ megtöltése nemcsak Elena célja, hanem unokájáé is, aki a lakónegyed bandaháborújába belekeveredve vereti agyon magát, s talán ezzel ki is iratkozik a környezetéből. Lázadása azonban semmitmondó és hasztalan.

Zvjagincev stílusának remek interpretálója az operatőr, Michail Krichman (már előző filmjében is együtt dolgozott a rendezővel), aki remek szélesvásznú képeivel, távolságtartó svenkjeivel valós, rideg érzelmeket képes átadni a vászonról. Philip Grass erőteljes zenéje is ütősen festi alá ezt a tompított világot. Nem különösebben lehet hibát találni a színészek visszafogott, de gesztikulációiban, rezdüléseiben finom játékában sem. A címszereplőt alakító Nagyedzsda Markina méltán érdemelte ki az Európai Filmakadémia színészi díját, de hasonlóan dicsérhetjük a Vlagyimirt alakító Andrej Szmirnovot is, aki megjelenésével az orosz oligarchák egyik kiöregedett mintaképe is lehetne: egykori ápolónőjével él házasságban, miközben minden kapcsolata az életében valószínűleg hazugságai miatt ment tönkre. Talán ezért értékeli annyira lánya újbóli ölelését, hogy ráhagyja vagyonának nagy részét.

Zvjagincev filmje nem a megvalósításában és nem is a környezetábrázolásában gyenge, hanem a mélységében. A Visszatérés még a tarkovszkiji világ zónájából táplálkozó családtörténet volt, amely az Izgnanyije-ben bibliai motívumokká mélyült, aláhúzva stílusának metafizikusságát. Ezt a jellegzetességét most feladta a rendező, csak nem tudni, miért tette. A városi világról már nem lehet így gondolkodni? Nem érdemes? Vagy képtelenség? Különös, ahogy az orosz kultúrában többjelentésű ortodox templombelső szakrális terme most üres rituálé helyszínévé válik, amikor Elena imádkozni megy férje miatt. Úgy érezni, mintha Zvjagincev direkt szabadulni akart volna a tarkovszkiji jelzőktől, ezért sorra véve a nagy mester motívumait, enciklopédikusan semmitmondóvá silányította volna azokat. Mintha az Ozu-féle családi transzcendencia negatívra fényelt tükrét akarta volna megcsinálni. Csak akkor tér magához, amikor belecsempészi az utolsó percekbe a vonat által elgázolt ló és gazdájának sokatmondó jelképét. Ám addigra nem tudni, hogy vajon valós akarat-e ez a kép, vagy egy újabb kifordított fricska.

A váltás annyira éles az előző filmekhez képest, hogy szinte megdöbbentő, az eredmény viszont egyáltalán nem olyan mély művészi alkotás, mint amit a rendezőtől megszoktunk. Sőt, az Elena sajnos meglepően hasonlít a szokásos fesztiválfilmes (urambocsá’ a kelet-európai művészfilmes) felhozatal darabjaira. Sajnálatos, mert egy dússzövésű meditatív drámának tökéletes lett volna ez a mozi, így viszont sokszor csak mechanikus unalommá és a nagy elődök idézgetésévé vált.