Amikor az első Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes megtekintése után felálltam a moziszékből, szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy hamarosan érkezik a folytatás. Most, hogy túlvagyok a másodikon, biztosra veszem, hogy egy új franchise, a viktoriánus James Bond-sorozat született. A kérdés csak az, milyen nyomon indulhat el talán minden idők leghíresebb mesterdetektívje.
A kérdés nem költői: Guy Ritchie (és stábja) meglehetősen kemény fába vágta a fejszéjét ezzel az újabb Holmes-történettel. Már az elsővel is, mondhatnánk – az angol direktorról eléggé leszedte a keresztvizet a kritika az Arthur Conan Doyle által megteremtett detektívfigura konvencionálistól némiképp eltérő ábrázolásmódja miatt. Én már akkor is azt mondtam, hogy – minden jogos fenntartás ellenére – a Sherlock Holmes-mitológia nem szenvedett el jóvátehetetlen veszteségeket, hiszen Ritchie csak a karakterben potenciálisan benne rejlő, de mindeddig kiaknázatlan motívumokat erősítette fel (mint a nyomozó kiváló testi erőnléte, ökölvívó képességei, zilált életstílusa).
Nem szeretnék persze az ujjam mögé bújni: világos, hogy egy komótosan pipázgató, válogatott szellemi tornagyakorlatokat végző, házipapucsos gondolkodót középpontba állító elbeszélést jóval nehezebb lenyomni a széles publikum torkán a háromdimenziós blockbusterek korában, a 21. század elején, mint egy mindenre elszánt, keményöklű kalandor látványosságokban bővelkedő sztoriját. Node szégyellje magát, aki sajnálja azt a kis apanázst a jó Guy-tól; és inkább ne nézze meg a Sherlock Holmes: Árnyjátékot, mert még inkább csalódni fog.
Az új Holmes-film ugyanis a korábbinál is egyértelműbbé teszi, hogy a karakter és a köréje épülő kanonikus elbeszélésmód végleges átértelmezésének lehetünk tanúi. Tombol az akciódramaturgia, még több vizuális bomba robban, helyenként pedig (ilyen a fegyveripari központból való erdőbeli menekülés jelenetsora) határozottan a digitális képregényesztétika felé mozdul el a film ábrázolásmódja. Lassított, alig – de annál gyorsabban – bemozduló képekből több is van, mint az előző részben, és annál is jóval több, amennyi kéne; az első Sherlockban jobbára csak a Holmes elméjében előzetesen „lejátszott” és megtervezett akciójelenetek kivitelezésére használták ezt a technikát, ezúttal viszont nagyobb – szinte képi szervezőelv-jellegű – szerepet szántak neki a mozgóképes attrakció megteremtésében. Amikor azonban felbukkannak a feszültségkeltés hagyományosabb módozatai, annál erőteljesebb hatást keltenek: a Hotel du Triomphe felrobbantásának és a Don Giovanni operaelőadásának párhuzamos montázsszekvenciái igazi vizuális remeklések.
A cselekmény fentebb elejtett morzsáiból is kikövetkeztethető, hogy a Baker Street-i nyomozógéniusz most sem piszlicsáré ügyekkel foglalkozik – a tét hatalmas, a küzdelem grandiózus. És itt kanyarodunk vissza ahhoz a bizonyos kemény fához. A film készítői ezúttal egy konkrét novellából indultak ki (ismétlem: kiindulásról van szó, a film csak az alapmotívumokat veszi át): Az utolsó eset című elbeszélés a Holmes-univerzum kulcsfontosságú darabja. Az életműben kitüntetett helye van, hiszen itt tűnik fel a londoni detektív főellensége, „a bűn Napóleona”, a démoni Moriarty professzor. A szerző záródarabnak szánta – ez a Sherlock Holmes emlékiratai című kötet utolsó novellája –, elbúcsúzik benne zseniális teremtményétől, akit a tökéletes ellenpólusát jelképező Professzorral együtt taszít egy svájci vízesés katlanába. Néhány évvel későbbi feltámasztása (a brit közvélemény követelte vissza imádott nyomozóját) logikai nonszensz: Moriarty a Gonosz princípiumát testesíti meg, legyőzése mintegy metafizikai feladat, amely után aligha marad Holmes-hoz méltó tennivaló a világban („A legkomolyabban mondom magának, Watson, ha leszámolhatnék ezzel az emberrel, ha megszabadíthatnám tőle a társadalmat, pályám csúcspontjára érnék, és hajlandó lennék valamilyen békésebb foglalatosság után nézni” – mondja ő maga az említett novellában).
Az, hogy a produkcióban érdekelt döntéshozók rögtön lecsaptak erre a „mitológiai” alaptörténetre, bátorságra vall, mert innen nehezebb folytatni: magának az Ördögnek a legyőzése után minden bűnüldözés szellemileg egy fokkal kevésbé izgalmas látványosságnak számít. Meg aztán: a jó Watson doktor megnősül, színre lép Sherlock bátyja, Mycroft, és lelép a színről a bájos Irene Adler, hogy átadja a helyét egy tüzes cigánylánynak – kicsit mintha sok patront lőttek volna el a film készítői. A film képi kompozíciós keretéül szolgáló retróponyva-esztétika és a szokatlanul reflexív, a Conan Doyle-szövegvilágtól való távolságtartást szellemesen érzékeltető befejezés azonban, ironikus fricskájával, egyfajta kreatív „önfelmentés” benyomását kelti: ez más, mint amit az irodalmi szövegek alapján várnak, mi szóltunk.
Én azonban, nem tagadom, elfogult vagyok: könnyen le lehet venni a lábamról egy kis viktoriánus hangulattal, albioni köddel, alvilági homállyal meg fanyar humorral – és két kiváló színész sziporkázó összjátékával. Akik még azt is el tudják hitetni ideig-óráig, hogy ez a film több, mint ami valójában: egy halhatatlanná vált populáris mítosz többé-kevésbé izgalmas, kétórás „árnyjátéka”.
