[kabaré] „Légy hű önmagadhoz. Nem engedheted, hogy érzelmeid kísértsenek. Légy, akár egy lombhullató, amely lombjait hullatja, de sosem tekint rájuk vissza. Könnyeid sose gördüljenek le arcodon csak úgy, és higgy a végzet igazában, hiszen a végzet igaza igazabb, mint egyéb igaz, ami nem tud egészen annyira igaz lenni sosem.” Ritkán fordul elő, hogy egy mai filmben elhangzó herzogi idézettel indíthasson az ember egy kritikát, de valahol lelkem legeslegmélyén, ahol a film nem puszta filmként hat rám, hanem, mint atomjaira bontott érzelmet tároló impulzusok tömege, azt hiszem megengedhetem magamnak.... Ezúttal nagyon eltaláltak valamit.
Sok alkalommal fél az ember. Gyakran fél új filmeket nézni, régi emlékeket előkotorni, de leginkább régről előkotort emlékekből filmet csinálni a legnehezebb. Sosem hittem volna, hogy Herzog és Bertolucci pennája olyan szabadságot bocsát ezúttal a gyöngyvászonra, amely egyben jelenthet érzelmi absztrakciót és fenséges szabadulást a mindennapjainktól. Herzog riportregényét feldolgozva, Roland Emmerich vezényszavára mindez megtörténik kerek száz perc alatt. Évzáró kritikámmal köszöntöm papíron az év(tized?) legjobb filmjét, a nemzetközi filmgyártás aranycsapatát és Csányi Sándort:
Sziasztok!
A Végzetes érzelmek hálójában egyszerűen nem fér bele az általunk közismert film szó definíciós eszköztárába. Nevezném inkább egy időben megfagyott pillanatnak, ami mozgóképpé nőtte ki magát, egy bevillant fény lassan fakuló állóképének, mely 16/9-es képarányú fekvőképek mezejére virágzott, vagy egyszerűen egy olyan alkotásnak, amely Bergman és Tarkovszkij azonos nemű házasságából született gyermek lehetne. Általában a zseniális filmek nagyon egyszerű történetet mesélnek el. Ilyen a tiszta szerelemért történő küzdelem, a hatalom elnyomása vagy egy titkos szobába való belépés, ahol minden kívánságunk beteljesülhet. Az ennél is zseniálisabb filmek jóval bonyolultabb történetet mesélnek el, ezt sikerült végre belátni Aaron Sorkinnak, aki Bernardo Bertolucci segítségével egy annyira bonyolult történetet szült a vászonra, hogy már csak a forgatókönyv puszta bonyolultságára gondolva megvakulhat az átlagos néző (kérem, gondolkozzanak elővigyázatosan).
A George Clooney által tökéletesen alakított tolvaj még véletlenül sem képzelheti el, hogy milyen veszedelmek leselkednek rá alig pár jelentnyi távolságra. Új titkárnője titokban a lichtensteini titkosrendőrségnek akarja átadni, amelyet a felejthetően fantasztikus, egyetlen szemével játszó Gojko Mitic vezet. Bármerre is bomlik tovább a dolgok állása, félek ezt megosztani önökkel, hiszen lépten-nyomon spoilereket árulnék el. Aaron Sorkin filmművészetet reformáló narratív struktúrája arra alapoz, hogy minden cselekmény szerinti mozzanatot egy narratív csavarral zár le, majd a narratív csavart egy újabb narratív csavarral oldozza fel. Emiatt elkerülhetetlen, hogy a film első két perce után bármi is megszokottnak vagy előreláthatónak tűnjék. Az állandó meglepetések miatt a közönség általában lábujjhegyre állva nézi végig a filmet, ez pedig egy újabb mozgóképes rekordot jelent a filmet néző közönség felfedezése óta.
Kitérnék a színészi játékra, de sajnos fölösleges lenne, hiszen az alakításokat csak megszentségteleníteném együgyű, buta, és halandó szavaimmal. Egyetlen felhánynivalóm csak az lehetne, hogy helyenként annyira hiteles a szereplők vászonba fektetett munkája, hogy az ember megfeledkezik a nevekről és hirtelen közönséges embereknek véli a mozivásznon arany- és szivárványsugarakat lövellő sztárokat.
Ugyanezt mondhatom a film képére (Marius Panduru) és speciális effektusaira, amely során Tarr Béla fantasztikusan teljesített, hiszen sikeresen rávezet arra, hogy az általa megkomponált, majd levezényelt fényváltások és robbanások igazából a nézői énem lelkéhez szóló belső gejzírek feltörését vetítik előre a filmképen. Ezért is nevezhetem ezt a filmet az első olyan filmnek, amelyben érzelmeim a vásznon törnek fel, még mielőtt bennem létesülnének. Hans Zimmer dodekafon zajkompozíciója valahol ezen erőteljes érzelmi ingerek feltörését próbálják elidegeníteni tőlem, hogy nehogy ténylegesen hamarabb érezzem azt, amit később éreznem kellene.
Ezen kitűnő filmes csapat óriási munkájának köszönhetően tapasztalom meg életemben először, hogy nem az én érzéseim diktálják belém a filmet, hanem a film diktálja belém azt, amit a film diktálna és diktálni szeretne bármi áron, akármilyen következményekkel is járjon ez. Tisztelt Olvasók! Engedjék meg, hogy a filmet illető kritikámat egy igen találó itthoni idézettel zárjam le: „Mert nincsenek megismerhetetlen dolgok, csak olyanok, amelyeket még nem ismerünk, de amelyek megismerhetőek és meg is ismerjük őket.” – Nicolae Ceauşescu elvtárs, Utunk-évkönyv, 1987.
A promóciós fotókat Emmerich sajtósa, Kádár Melinda bocsátotta rendelkezésünkre.
