Céline Sciamma ismét olyan kamaszokról mesél, akik kezdenek belekóstolni a nemi identitás kialakulásának zűrzavaros időszakába. Második nagyjátékfilmje már dicséretre méltó, érett munka: a kényelmetlen témát józan hidegvérrel ecsetelgeti.
A film már a címválasztással (a fiús lányokra utaló terminussal) is bevallja: nem árul zsákbamacskát. Az első kép intim nagyközelikben mutatja a plakátokon is látható főhőst, Laure-t, ezt a kissrácnak tűnő, de valahogy túlságosan is pisze orrú és lágy arcélű gyereket, aki Michaëlként mutatkozik be. Mi pedig – akárcsak a környékbeli skacok – gondolkodás nélkül hiszünk neki. Este a fürdőkádból anyja mégis Laure-ként parancsolja ki. Az átverés a szemünk előtt zajlik le. Az első negyedóra mindennapos családi életképek egymásutániságának tűnik, a dísztelen stílussal előadott expozíció mégis torokszorító feszültséget teremt.
Ehhez képest mégis sokat kell várni, hogy a történet ténylegesen beinduljon. A néző eleinte csak bizonytalanul tapogatózik, próbálja megismerni a család tagjait. A rendezőnő vitathatatlan érdeme, hogy ezúttal hús-vér szereplőkkel van dolgunk, ellentétben a 2007-es bemutatkozó darab (Vízi liliomok) steril komolykodással megformált kamaszlányaival. Laure és húga egyszerű játékokkal próbálják agyonütni az új lakásban rájuk köszöntő nyári szünetet. Összetartó, jó testvérek, de Laure szeretné felfedezni az új terepet. Először megismerkedik Lisával, aki bemutatja Laure-t, pontosabban Michaëlt a többieknek. Itt indul a bonyodalom, bár a film egyetlen feszültségforrása nem több, mint hogy mikor bukik le a kisfiús kislány, és mi lesz a lebukás következménye. A különböző konfliktushelyzetek visszafogott (de a feszült légkört mégiscsak ellenpontozó) humort csempésznek a filmbe. Főhősünk talpraesett lány, gyerekes naivitással megvalósított ötletei pedig legalább annyira nevetségesek, mint amennyire zseniálisak, és nem utolsó sorban működőképesek is. Mind közül a legjobb persze a fürdőgatyába helyezett, gyurmából formált fütykös, mely a csoportos pancsoláshoz kell.
A Tomboy számos érdeme közül hármat érdemes kiemelni. Sciamma egyrészt kiváló érzékkel tapintott rá arra a korra, amikor a gyerekeknek még nincs kimondott nemük, de már kezdik kapizsgálni a két pólus közötti ellentéteket. Jóllehet a filmben nincs direkt szexualitás, a 11–12 éves srácok izmosodó felsőteste utáni sóvárgás már az ébredező nemi identitásból fakad. A néző ugyanakkor mégsem érzi azt, hogy a képek a szájába rágnák a problémát. Sciamma cseppet sem hivalkodó rendezéssel görgeti előre a történetet, ez a letisztult stílus pedig kihat a kameramozgásra, az egyszerre banális és fontos epizódokra és a jó ritmusban adagolt fordulatokra, valamint a Laure-t megformáló Zoé Héran eszköztelen, mégsem túlstilizált játékára is.
Az időnként egyenesen dokumentaristának nevezhető formanyelv pedig egy alapvetően objektív nézőpontot teremt, ami elvezet a film talán legpozitívabb vonásához: nem ítélkezik. A Tomboynál nem érezzük a sokkolni akaró tanmese didaktikusságát, mint Kimberly Peirce 1999-es, hasonló témájú filmjében (A fiúk nem sírnak). Itt voltaképpen még nincs többről szó, csak egy gyerekcsínyről. A következményeket nem igazán ismerjük meg, bár nagyjából egyébként sejthetjük. Inkább az élmény részleteinek pontos rögzítése a cél. Az elbeszélés így egyfelől távolságtartóan objektív, közvetlensége mégis a pre-pubertásban megingó önazonosság konfliktusának mélyebb, s egyben személyesebb bugyraiba kalauzolja a nézőt.
