Ha úgy ültem volna be a moziba, hogy nem tudom, ki a film rendezője, a vetítés után pedig valaki megkérdi, hogy szerintem ki írta és rendezte a filmet, akkor valószínűleg szemöldököm felvonva flegmán odavetem, hogy ki más lehetne, mint M. Night Shyamalan, az átverések nagy mestere, aki mindig trükkösen eljátszik a néző és a józan ész elvárásaival.
De nagyot tévedtem volna. A film rendezője és forgatókönyvírója, Jeff Nichols viszonylag újoncnak számít a filmiparban, bár tavaly rengeteg rangos filmfesztiválon (Cannes, Sundance, Toronto, New York) megmutatkozott, neve – még – nem sokat nyom a latban. Így a Take Shelter legfőbb vonzóereje a főszereplő Michael Shannon volt – a rendező pedig pont ezt használta ki.
Curtis (Michael Shannon) egy átlagos középosztálybeli családapa, aki kemény munkával harcol megélhetéséért – felesége, Samantha (Jessica Chastain) szerelméért és kislányuk, a süket-néma Hannah (Tova Stewart) egészségéért. Curtis kitartó munkája ellenére a hétköznapokat rémálmok és látomások tömkelege árnyékolja be, melyeknek során a férfi teljesen valósnak tűnő, apokaliptikus víziókat él meg (nem csoda, a világvégék szezonját éljük). Helyzetén a józan ébrenlét sem segít, megrögzötten hisz abban, hogy hamarosan eljön a „nagy idő”, ami elől senki nem menekülhet, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy tünetei javarészt megegyeznek a skizofrénia első jeleivel, amiben ráadásul saját anyja is szenved. Hiába kezd nyugtatókat szedni, a félelemvágy és a tévképzetek nem akarnak szűnni, az emberek elidegenednek tőle, mindenki kezd ferde szemmel nézni rá, felesége pedig kétségbeesetten keresi a választ viselkedésére – főleg miután Curtis feltúrja a kertet, hogy minden létszükségleti aprósággal felszerelt földalatti bunkert alakítson ki számukra.
A film lassú hömpölygése alatt, melynek során újra és újra szemtanúi lehetünk a férfi látomásainak, a rendező kitűnően elszórakozik azzal, hogy a néző szemszögéből tekintve végül is bármi kisülhet a történetből – az is lehet, hogy Curtis képzelgései valósak, de azzal is be kell érnünk, ha tényleg csak skizofréniáról van szó. A rendezőt nyilvánvalóan nem az érdekelte, hogy bármit is kihozzon a helyenként teljesen abszurdba forduló cselekményszálból, a film sikere érdekében csupán két dologba kapaszkodott. Az egyik mentőöve maga a főszereplő, Michael Shannon, akinek már komoly priusza van az elmeháborodott karakterek megformálásában (lásd Boardwalk Empire, A szabadság útjai, My Son, My Son, What Have Ye Done). Karakteres arca olyan erőteljesen tölti be a vásznat, hogy igazából semmi egyébnek nem kell történnie, a néző azzal is beéri, ha rezzenéstelenül figyelheti végig, milyen változások mennek végbe kifürkészhetetlen vonásainak térképén.
Mivel legtöbbet Shannon arcát látjuk premier plánban, ezért a második mentőöv csak rásegít az első kiélvezésére: a Terrence Malick-féle tálalás, az a tipikusan erőteljes vizualitás, ami bekebelezi a lényeget, üresen hagyja a formát. Néhány szemet gyönyörködtető ohiói panoráma valóban átértelmezi a mozivásznon látottakat, és ügyesen eltussolja, legalábbis ideiglenesen meggátolja a nézőt az eseményeken való további gondolkodásban. Egyszóval: parasztvakítás.
