Vörös hálószobatitkok

Andres Veiel: Wer wenn nicht wir / Vörös Hadsereg Frakció

Uli Edel néhány évvel ezelőtt ügyes történelmi panorámát kerekített a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) történetéből, A Baader-Meinhof csoport azonban inkább akciófilm volt, mint klasszikus drámai elemekkel felépített mozidarab. A témában jártas Anderas Veiel azonban mélyen beleásva magát a korszakba, bekukkantott a terrorszervezet pár tagjának hálószobatitkai közé is.

A magyar forgalmazó – nyilvánvalóan a nézőszám növelése érdekében – meglehetősen hatásvadász címet adott magyar fordításként a Wer wenn nicht wir (kb. Ha nem mi, akkor ki?) eredetinek. Ennek nem csak az a fő hátulütője, hogy nincs köze az eredetihez, de a nézőt is félrevezeti, hiszen Veiel filmje nem konkrétan a Vörös Hadsereg Frakció történetéről, hanem az egyik oszlopos tag, Gudrun Ensslin és férje, a tragikus életű egykönyves írózseni BernwardVesper szerelméről, illetve az ők és a nő szeretője, Andreas Baader alkotta háromszögről szól. A film tehát inkább Vesper és Ensslin gondolkodásának útját mutatja be egész a terrorcselekményekig.

Kép a Vörös Hadsereg Frakció / Wer wenn nicht wir című filmből

A magyar nézők számára még akkor is ismeretlen a történelemnek ezen időszaka, ha már több film (és ismeretterjesztő folyóirat) is foglalkozott vele[1], Vesper másfél könyvnyi írói munkássága meg aztán tényleg csak a német irodalom elvetemült rajongóinak lehet ismerős (az itthoni kánonból is hiányzik). Pedig Reise (Utazás) című könyve a háború utáni német generáció életérzésének egyik meghatározó esszéregénye. Veielt is ez az „utazás” érdekelte, amikor megírta forgatókönyvét. Annak ellenére, hogy ez mindössze a direktor második játékfilmes munkája, már több doku-dolgozattal készült mozijának forgatására s ez maximálisan látszódik is alkotásán, amelyen régen látott pontossággal adja vissza a hatvanas évek Németországának hangulatát. Minden a helyén van: csapok, tapéták, berendezések, igazodnak a kor szokásaihoz. Ráadásul Judith Kaufmann operatőrnek annak ellenére sikerült megtöltenie ezzel a hangulattal szélesvásznú képeit, hogy nagyrészt belsőkben játszódik a film. Egy pillanatra se érezni a kísértő tévés hangulatot: végig igazi mozifilmet látunk. A frappáns, a filmet fejezetekre osztó korabeli zenét is ügyesen válogatták össze az alkotók, a film soundtrackje szintén megér egy misét.

Kép a Vörös Hadsereg Frakció / Wer wenn nicht wir című filmből

A történelmi dokumentum ügyesen bújik meg a melodráma mögött, amely oly sok generációs filmhez hasonlóan egy egyetemen kezdődik, ahol a pár megismerkedik. Veiel jó dramaturgiai érzékkel vezeti fel a pár egymásra találását, közös életüket, nyitott kapcsolatukat. Az első rész az egyetemi évekről szól, az összeköltözésről, a szexuális felszabadulásról, a szülők „elvesztéséről”. Apai kényszerre Ensslin tanítani kezd, de a „vezetők” nem értenek egyet módszereivel. Vesper inkább írásai szerkesztésével van elfoglalva, a pár eltávolodik egymástól, a lány öngyilkosságot próbál meg. Ettől kezdve kapcsolatuk hullámvasútra kerül; Berlinbe költöznek, ahol bekerülnek a radikális baloldali értelmiségi körökbe. Vesper nem képes feldolgozni apja múltját és írói sikertelenségét, Ensslin viszont folyamatosan a mozgalmak hatása alá kerül. Hiába házasodnak össze és születik gyermekük, igazából sosem sikerül egymásra találniuk.

Kép a Vörös Hadsereg Frakció / Wer wenn nicht wir című filmből

Amíg Edel filmje politikai trip volt, Veiel mozija az embert keresi, korszakot elemez, előzményeket tár fel és igyekszik megérteni a generációs életérzést. A komoly Vesper már az egyetemen is többször szembesül író apjának náci múltjával, de rendületlenül alkot. A sokgyerekes lelkészcsaládból jövő, tanárnak készülő Ensslinnek is felemás a hozzáállása családjához, ezért gyorsan egymásra találnak az ifjú Vesperrel, és közösen vetik bele magukat a politikai agitkák gyártásába. A lány lázadó szellemét előbb Vesperhez való kötődésében vezeti le, majd a társadalom elleni haragjában. Az író ehhez képest gondolkodó, lassabb léptékekkel képzeli el a változásokat. A rendező ügyesen választotta ki színészeit: August Diehl és Lena Lauzemis egy pillanatra sem érzik magukat kényelmetlenül a régi díszletben, remek alakításukkal tökéletesen tudják interpretálni a pár fordulópontjait, a családalapításukat, majd a pszichikai és erkölcsi szétesésüket. Nem mondható el ez a Baadert megformáló Alexander Fehlinről, aki nem tud megbirkózni a forgatókönyv hibájából adódó kidolgozatlan karakterrel. A háromszög végül Vespert az őrületbe, Ensslint pedig Baader karjaiba (egy szado-mazochisztikus kapcsolatba), és a terrorhoz vezeti.

A film arra tesz kísérletet, hogy a pszichológiai drámát egyesítse a politikai drámával. A tenni akarás és a kiábrándultság generációját akarja lefesteni. A film karakterei egyszerre szeretik és utálják apjuk generációit, olvasmányélményeikben (Hemingway, Steinbeck) imádják, Kennedy halála után gyűlölik Amerikát. A kettőségek tagadásba, majd végletekbe torkollnak. A rendező célja az lehetett, hogy megértse a német hatvanas évek terrorjához vezető utat, betekintsen a politikai dráma mögött zajló pszichoszexuális tragédiába. Ám sajnos a történelem nem csak ennyiből áll: hiába a kép alsó sarkaiban megjelenő dátumok és a filmet fragmentáló híradós snittek, csak kiegészítik a filmet.

Kép a Vörös Hadsereg Frakció / Wer wenn nicht wir című filmből

A Vörös Hadsereg Frakció egy jól összerakott, ügyesen kivitelezett, tartalmas, de a melodrámai elemek miatt sokszor felületes próbálkozás a hatvanas évek német terrorjának megértéséhez. Gyengeségei ellenére is néznivaló, értékes lélektani recepció, amely – főleg azért, mert mentes a történelmi frázisoktól – nem elítél, nem jó vagy rossz oldalt festi le, hanem megérteni próbál. Ezért minden perce meghálálja magát.


[1] A háború után felnövő új nemzedék nem tudott mit kezdeni az apák náci múltjával, és éppen ezért minden hatalmi szerkezetváltásban a demokrácia halálát látták. A gazdaságilag szárnyaló német csoda a hatvanas évek közepére lelassult. A másfél évtizede kormányzó kereszténydemokraták egy az ellenzéket megsemmisítő nagykoalícióra léptek a szociáldemokratákkal, amelyben kényelemesen megfért a szociáldemokrata Willy Brandt és a szélsőjobbos Franz Josef Strauss. Mikor aztán a náci múlttal rendelkező Kurt Georg Kiesinger lett a kancellár, tüntetések törtek ki. A főleg diákokból álló radikális csoportok elsősorban azért fordultak a kommunista ideológiák felé, mert felháborítónak tartották a vietnami háború szörnyűségeit, miközben a német kormány (ha tettlegesen nem is) lelkesen támogatott minden kommunistaellenes megmozdulást. „Az ellenállás (…) az, hogy biztosítom, hogy ami nem tetszik nekem, az ne történhessen meg újra”- mondta a RAF fő ideológusa, Ulrike Meinhof, akinek e filmben csak nyúlfarknyi szerep jut. A Frakció a hetvenes évek közepéig tevékenykedett intenzíven. Legnagyobb akciójuk Hans Martin Schleyer meggyilkolása volt, aki a Német Munkaadók Szövetségének elnökeként tevékenykedett. Ugyan több generációt is jegyez a szervezet, de miután a főkolomposok – Meinhof, Baader és Ensslin – a börtönben öngyilkosságot követek el, az aktivitás is alábbhagyott.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó