Patyolattisztán kanyargó utcácskák, elegáns autók. Hatalmas házak nagy ablakokkal. Ápolt kertek. Tuják, élénk virágos cserjék, gondosan lenyírt fű, tágas udvarok. Egy egyenruhás iskolás sípjába fúj és megállítja az autókat, hogy biztonságban átvezényelje előttük két társát. Aztán egy szürke betonfal, a tetején szögesdróttal − és mögötte a végeláthatatlan nyomornegyed.
A gazdagok jól őrzött „zónájában” zajlanak az események, a konfliktus forrása pedig nem más, mint ez a város-a-városban állapot, a két negyed közötti életmód- és életszínvonalbeli eltérés. Bár Rodgigo Plá Mexikóváros szívében helyezi el a zónát, az bárhol a világon elhelyezkedhetne, vagyis mindenütt, ahol ekkora a szakadék a kiváltságos kevesek és a nyomorúságban élő tömegek között.
A zóna lakói erősek és hatalmasok, és mindenek felett gazdagok. Számos a kiváltságuk, vagyonuk és biztonságuk őrzésére falat emeltek és bekamerázták egész környezetüket. Elővigyázatosságuk indokoltnak tűnik: egy éjszaka három suhanc jut be a zónába. Betörnek egy házba, összeszednek, amit csak érnek, és megölik az ott lakó asszonyt. Amint felfedezik őket, menekülni próbálnak, ám kettejüket – és véletlenül egy biztonsági őrt is – lelőnek a zónalakók. A harmadik gyerek megússza: elrejtőzik egy ház pincéjében. A film főszereplője – bár olykor hosszabb ideig háttérbe szorul és mások nézőpontjából kell szemlélnünk az eseményeket – a tizenhatodik évét éppen betöltő Alejandro, aki a pincéjükben rábukkan a vele egykorú, rettegő fiúra.
Az egész környéket sokkoló események nyomán összegyűl a kis közösség „parlamentje”, és embervadászatot hirdet: el kell fogni és meg kell semmisíteni az életben maradt gyilkost – szemet szemért, fogat fogért –, ráadásul mindezt a legnagyobb titokban, hiszen ha bűneset történik a zónában, az elveszíti minden kiváltságát. Csakhogy Rigoberto – a „jó rendőr” – szimatot fog, és mindenáron ki akarja deríteni a történteket.
A zónalakókon egyre jobban elhatalmasodik a paranoia és a bosszúvágy, a lelkiismeretet elhallgattatják, és sajátjaikat is veszélybe sodorva, kortól és nemtől függetlenül elszánt hajszába kezdenek. Közben meg kell szabadulniuk a holttestektől, a hírtől, a tanúktól és a kotnyeleskedő rendőrtől is.
A kicsit tanmesébe hajló és olykor klisékkel dolgozó thriller cselekménye következetesen épül fel, a feszültség képes mindvégig lekötni a néző figyelmét. Nincs túlstilizálva, mégsem esik a tévéadókról tömegesen ömlő rendőrfilmek csapdáiba. Alejandro „fejlődésregényét” erkölcsi és etikai kérdések mozgatják, és a film végéről elmarad a katarzis: a világ gonosz, korrupt, és brutális, a falon innen és azon túl is, velejében gonosz az is, aki jónak tűnik. Nem kímélik az ártatlanokat – gondoljunk csak a harmadik suhanc anyjára és barátnőjére –, és ahol a pénz uralkodik, ott semmi esély az igazságszolgáltatásra. Közhelyes végkicsengés? Lehet. De a közhelyek igazat mondanak.
