Baltasar Kormákur harmadik angol nyelvű filmje egy korrekt akció-thriller a szállítóhajós csempészek világáról, Marky Markkal a főszerepben. Nem kell felugrálni a székekről, hölgyeim, de a kedvezményes árú jegyet megéri.
Rendezőnk két kapura játszik: a fesztiváljáró közönség számára ő Baltasar Kormákur, az izlandi rendező, akinek a 101 Reykjavíkot, a Vérvonalat, a Fehér nászéjszakát köszönhetjük – a plázaközönség számára pedig ő Baltasar Kormákur, aki időnként amerikai thrillereket forgat olyan színészekkel, mint Forest Whitaker, Diane Krüger vagy éppen Mark Wahlberg. Ez a filmje az utóbbi kategóriába esik: egy szolid, amerikai thriller Mark Wahlberggel – az érdekessége az, hogy egy 2008-as izlandi film remake-je, amiben rendezőnk még a főszereplő volt. Még pár csere: a történetet a Reykjavík–Rotterdam-koordinátáról (ez az eredeti film címe is) átírták amerikaira, az alkohol helyett drogot csempésző főhős neve pedig Kristóferből Chris lett – a stúdió pedig röhöghet a markába, mert a már kipróbált remake máris legyőzte a nyitó hétvégén a konkurenciát.
Chris Farraday (Wahlberg) valaha a legnagyobb hajós drogcsempész volt, de mára lenyugodott, családot alapított és ironikus módon biztonsági berendezések összeszereléséből keresi becsületes kenyerét. De ahogyan ez történni szokott, unokaöccse bajba keveredik: drogot próbál csempészni, rájuk ront a parti őrség, a tengerbe dobja a szajrét. De a cuccot követelő gengszterek nem elégednek meg a magyarázattal: hősünk, felesége és gyerekeik életét fenyegetik meg, így Chris el kell vállalja a műfajból ismert jó öreg „még egy utolsó balhét”. El is indul Panamába egy hajón, de közben terve természetesen minden fronton komplikációkba ütközik.
Ekkora kliséhalmazból mára elég nehéz valami értékelhetőt kihozni, de rendezőnk – a főszerep alapos ismeretével, ugyebár – férfiasan megpróbálja, és többé-kevésbé sikerül neki. Na nem épp eredetiség-fronton teljesít túl, de a film legalább izgalmas, s hozza a jó akció-thriller legfontosabb tulajdonságát: eléri, hogy érdekeljen a főhős és együtt tudjunk érezni vele. Mindezt mocskos-realista képi világgal, nem zavaró módon imbolygó kamerával és korrekt történetvezetéssel éri el. A film elején még dominálnak a közeliek és a hideg színek, aztán a helyzet fokozódásával egyre távolabb kerülünk a szereplőktől és egyre fontosabb lesz a terv. Ah, A Terv! Minden bűnfilm legfontosabb része. És ez az, ahol a film picit kiemelkedik a többi közül: izgalmas a terv, de nem tudjuk minden részletét, s miközben fokozatosan kibontakozik, megismerjük a szállítóhajók belsejét, a legénységet, a dokkok (erkölcsi és olajfoltossági szempontból egyaránt) piszkos világát, a csempészélet mindennapjait. S mindez jól mutat filmen.
Wahlberg sokat fejlődött a '90-es évek idióta rappergyereke óta, teljesen komolyan vehető – és veendő! – színésszé érett. Persze, nem egy Laurence Olivierrel van dolgunk, de az efféle egyszerű, szimpatikus keményfiú szerepére tökéletes választás. Ben Foster viszont sótlanabb a megszokottnál, a jó öreg J. K. Simmons pedig brillírozik a kapitány (epizód)szerepében. S persze, végére ez a film is hamar visszazuhan a pátosztelített happy endek unalmas világába, így aztán a fanyar humorral (az absztrakt festmény sorsa!) megtűzdelt filmről mégiscsak felemás szájízzel jövünk ki. De azért egyezzünk meg: kellenek az ilyen egyszerű, effektmentes, nem élvezhetetlenül macsós, de nem is ösztrogénbarát filmek.
