Kiváló könyv jelent meg 2011 legvégén. Robert McKee (a forgatókönyvírás oktatásának egyik globális guruja) Story – a forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei című alapművéről van szó. A kötetet a kolozsvári Filmtett Egyesület adta ki (melynek ez a második könyv alakú kiadványa), a szöveg fordítói Jakab-Benke Nándor és Zágoni Balázs.
Ráadásul, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen fontos szakkönyv Kolozsváron jelent meg (holott tudjuk, hogy a jegyzett nemzetközi szerzők kötetei általában Budapesten szoktak magyarra fordulni), akkor az olvasói lélek hirtelen-váratlan megdagad a büszkeségtől: lám, ezúttal legyőztük az anyaországot! Igaz, az anyaország is hozzájárult a győzelemhez, hiszen a Román Nemzeti Filmközpont (Centrul Național al Cinematografiei) mellett a budapesti Szülőföld Alap is támogatta a kötet megjelenését. Az is igaz, hogy a másik nemzetközi forgatókönyvírás-oktatási guru, Syd Field hasonló témájú kötete Budapesten jelent meg, szintén 2011-ben. Megjegyzem, a Filmtett Egyesület, úgymond, két legyet ütött egy csapásra, hatalmas szolgálatot téve ezáltal a román szakmának is: a McKee-könyv ugyanis szimultán módon román fordításban is megjelent. Szóval ezen a szinten minden a legnagyobb rendben van.
Nézzük a kötetet. Testes könyvről van szó, miként a címben is jeleztem. Az ember nem kaphatja elő akárhol, ellentétben például a jóval karcsúbb Field-kötettel. Ugyanakkor azt lehet mondani, hogy a Field-féle könyv szikárabb, tényszerűbb. Vagy ha tetszik, dogmatikusabb. Nem úgy a McKee-kötet. A felületes olvasó úgy is érezheti, hogy egyfajta egologóról van itt szó, ahol az van, barátaim, amit én, Robert McKee, a Mester, kinyilatkoztatok. És mindez több száz oldalon keresztül. Ám mindez csupán látszat. A szerzőnek van egy igen nagy hagyományra épülő, ugyanakkor rendkívül egyszerű hivatkozási alapja. Nevezetesen, hogy mióta az emberiség történetek mesélésére adta a fejét, vannak bizonyos szabályok, amelyeknek ezek a történetek megfelelnek, függetlenül attól, hogy ógörög kisprózáról vagy posztmodern drámáról van szó. Ezeket a szabályokat pedig be kell tartani. Illetve nem kell, mondja McKee, de akkor ne is csodálkozzon a lánglelkű író, ha a hivatásos olvasók szemétkosárba dobják a halhatatlan művet. Nos, ezeket a szabályokat, rendszerező elveket veszi sorra a szerző igen alaposan, viszont – és ez a könyv második nagy erénye – ahol teheti, mellőzi az olvasást ugyancsak megnehezítő szakmai tolvajnyelv használatát. Mi több, lábjegyzetek, bibliográfia sincs benne. (Viszont filmográfia, vagyis tapasztalati alap van, de még mennyi!) Vagyis például nem talál az olvasó a könyvben olyat, ami nálunkfele ugyancsak gyakran előfordul a veretes szakkönyvekben, hogy a szerző az alig érthető, értelmezhető szövegtestet alig érthető, értelmezhető lábjegyzetekkel magyarázza. Magyarán, az olvasónak nincs szüksége könyvtárnyi ismeretre, illetve egyetemi végzettségre ahhoz, hogy a szöveget megértse. Lehet, hogy ezzel McKee nem válik nagyon népszerűvé egyes európai elefántcsonttornyos szaktekintélyek szemében, viszont – ha hiszed, ha nem, nyájas Olvasó – rendkívül szórakoztató, élvezetes olvasmányt tudott faragni a könyvből, mindezt anélkül, hogy a szakmai hitelességen bárminemű csorba esett volna. Egy szó mint száz, így is lehet szakkönyvet írni. És az eredménye is megvan, hiszen köztudott, hogy a híres McKee-szemináriumokból számos kiváló forgatókönyvíró került ki, a könyvet pedig afféle bibliaként olvassák világszerte.
Érdekes, sőt figyelemreméltó szempont, hogy az a Robert McKee, aki ekkora hírnévre tett szert a forgatókönyvírás oktatása terén, egyetlen darab olyan forgatókönyvet jegyez, amiből film lett. Joseph Sargent Ábrahám című, 1993-as tévéfilmjének forgatókönyvéről van szó. (Megjegyzem, Syd Field se sokkal többet.) Joe Esterhas forgatókönyvíró epésen meg is jegyezte róla, hogy persze, ez a McKee tanítja az írást, de egy forgatókönyvet se volt képes megírni. McKee erre majdnem azt válaszolta, amit Woody Allen egyik filmjében: aki nem tudja csinálni, az tanítja. Nos, tény az, hogy a könyvből világosan megtanulható, hogyan kell forgatókönyvet írni, ha az író azt szeretné, hogy akár Hollywoodban is labdába rúgjon. Ezen a szinten McKee egy másik európai filmes mítoszon is elveri a port. A szerző kerek perec tagadja a franciák „szerzői elméletét”. Sőt, magát a művészfilmet is. Tanítása szerint olyan, hogy művészfilm nem létezik. Vannak egyetemes történetek, amelyeket aztán a forgatókönyvíró, az operatőr, a rendező sajátos kifejezési módokat használva elmesél. És pont.
Egyvalami biztos. A Story könyv széles(ebb) közönséghez szól. Ami, ugye, nem kifejezetten jellemző egy szakkönyvre. És arra is utal, hogy potenciálisan bárkiből lehet jó forgatókönyvíró, akiben megvan a megfelelő történetmesélési kedv, mesterségbeli tudás, illetve kitartás. Ez talán nem túl szimpatikus az önmagukat kiválasztottaknak, Übermenscheknek tekintő szerzői filmeseknek, de ha tetszik, ha nem, tényleg ez van. És az az érzésem, jól van ez így. Amivel nem feltétlenül tudok egyetérteni, az a kitétel, miszerint egy forgatókönyvírónak meg kell élnie a munkájából. Na, ez biztos nem a kelet-európaiaknak szól. De erről sajnos Robert McKee nem tehet.
Robert McKee: Story – a forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei. Filmtett Egyesület, Kolozsvár, 2011. Fordította Jakab-Benke Nándor és Zágoni Balázs
