George Clooney eddig rövidnek mondható rendezői pályája alatt máris megtalálta a számára legkedvesebb témát, és a mérsékelt sikerű Bőrfejek után újból visszakanyarodott a politikához. Ezúttal azonban nem a McCarthy-éra nyomasztó légkörét, vagy a műfajban kimeríthetetlen Watergate-ügyet, hanem a jelen idők politikai csatáit tette terítékre. Ráadásul a nyíltan demokrata Clooney-ban volt annyi kurázsi, hogy a saját táboráról rántson le néhány leplet.
A világnak ezen a részén nem sokan ismerik az Egyesült Államok elnökválasztási rendszerét, hiszen amellett, hogy éppen elég nekünk a saját bohóckodásunk, a tengeren túli szisztéma ritka bonyolult1. Annyit azonban érdemes tudni, hogy mielőtt a két uralkodó párt előáll a maga elnökjelöltjével, belső választásokon is le kell meccselni (kaukusz vagy előválasztás során), hogy végül ki indulhat harcba a Fehér Házért. És mivel az USA rettenetesen nagy ország, ezeknek az előválasztásoknak óriási szerepük van a jelöltségben, de akár még a végső döntésben is. Ha másért nem is, legalább azért érdemes egy kicsit belepillantani a rendszerbe, mivel a számos alkotóelem és összetevő rengeteg csalást, stiklit, megvesztegetést, hamisítást és néhány extra második esélyt tehet lehetővé. A politikai témájú filmekkel ennél hálásabb dolog nem is nagyon történhetne. És a civilként (vagy inkább a vásznon kívül) is aktívan politizáló Clooney-nak, úgy tűnik, nagyon is sok mondanivalója van a témáról. S nyilvánvalóan nem véletlen a film időzítése sem, hiszen az Államokban idén választások lesznek.
A hatalom árnyékában hőse Stephen Meyers (Ryan Gosling), a fiatal kampánystratéga, akinek 30 éves kora ellenére már neve van a szakmában, tapasztalt játékosa a politikának. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy a nála idősebbek rutinja mellett azok cinizmusát is átvette: politikai kampányokban dolgozni, annak aktív részesének, formálójának lenni nem a világ legőszintébb munkája. Hősünk természetesen nagyon is tisztában van ezzel, nincs is túl sok illúziója önmagával kapcsolatban. Azonban mostani „ügyfele”, a demokrata Morris kormányzó (George Clooney) felébreszti benne a politikába vetett maradék hitét, és Meyers úgy érzi, nem kell többé mocskosan játszania, mert van kiben hinnie. Ő és főnöke, a régi motoros Paul Zara (Philip Seymour Hoffman) tervezi a kormányzó kampánystratégiáját a rivális Pullman szenátor ellen, aki szintén a demokraták elnökjelölti posztjára pályázik. És ahogyan az a kampányokban lenni szokott, a képzeletbeli választóvonalhoz közeledve egyre durvábbá válik az egymás elleni harc. Ráadásul Meyers túl jól végzi a munkáját, ezért Pullman kampányosai stratégiát váltanak, és őt teszik meg támadásuk célpontjává. Meyerst félreállítva ugyanis Morrist is sokkal könnyebb lesz legyőzni. Ettől a kormányzó menetelése is válaszút elé jut: vagy sikerül – Morris akarata ellenére – lepaktálni az előválasztásban döntő súllyal rendelkező Thompson szenátorral (Jeffrey Wright), vagy szinte biztos, hogy elbukják az elnökjelöltséget. Ahogy erősödik a verseny, világossá válik, hogy nem csak a Demokrata Párt elnökjelöltjének személye a tét, hanem a szakmai lojalitás és Meyers önmagába, Morris kormányzóba, és általában a politikába vetett hite is.
A film alapjául Beau Willimon Farragut North című színdarabja szolgált, amely többé-kevésbé Willimon saját – Howard Dean demokrata politikus 2004-es kampányában szerzett – tapasztalatait dolgozza fel. A film Morris kormányzójában azonban elég sok, számunkra is ismerős amerikai politikust vélhetünk felfedezni, köztük a jelenlegi elnököt, Barack Obamát is. Zara és Meyers kampányában megjelennek Shepard Fairey kultikussá vált stencil-plakátjai is, de Morris személyisége, politikai és kommunikációs stílusa általában emlékeztet Obama elnökére. Clooney persze nem ezt a párhuzamot szánja politikai állásfoglalásnak (bár Obama mostanában elég sok kritikát kapott), hiszen Morris nem egy negatív figura. A valódi kritika, hogy a történet rámutat arra a jelölt-jelöltnek-a-farkasa helyzetre, ami az utóbbi időben a Demokrata Párt belső állapotát jellemezte2. Ezért a filmben nem is a Republikánus Párt (róluk szinte alig esik szó) a fő ellenség, hanem a két demokrata politikus és holdudvaraik kezdik ki egymást. Ráadásul az is kimondásra kerül, hogy a demokraták legtöbbször csak kergetik a saját farkukat, miközben a mindenkori politikai divatot „az elefántok” diktálják. Az, hogy a politika korrupt játszótér, nem meglepetés senkinek. Azzal viszont, hogy a központi figurák nem főszereplői a színtérnek (legalábbis még nem), sokkal árnyaltabbá teszi a politikáról és a műfajról alkotott képet. Emellett Clooney azt is kihangsúlyozza, hogy tulajdonképpen mindegy, ki ül végül az Ovális Irodában, a lényeg az, hogy kik ültették oda. Így A hatalom árnyékában központi alakjai sem az elnökjelöltek, hanem a királycsinálók – illetve azok, akik őket irányítják és befolyásolják.
Rendezőként Clooney meglepő önbizalommal pótolni tudta a még hiányzó rutint, és állandó alkotótársával, Grant Heslovval már a legelejétől fogva nagyon okosan építkeztek. Direktori munkájának egyik legnagyobb eredménye, hogy az előtér-háttér viszonyt egyensúlyban tudja tartani. Egy politikai filmben nyilván jobban érdekelnek minket a színfalak mögött zajló események, szerveződések, A hatalom árnyékában azonban nagyon jó érzékkel és ütemben mutatja meg a játszmák számunkra látható felszínét is. Ehhez szükség volt olyan biztos alapokra is, mint Philip Seymour Hoffman, Paul Giamatti, Marisa Tomei és Hollywood egyik legjobb, legalulértékeltebb karakterszínésze, Jeffrey Wright. Ők és Clooney annyira szilárdan tartják vállaikon a filmet, hogy még a gyengécske Evan Rachel Woodot is fel tudják húzni, illetve nem engedik, hogy Gosling átható kiskutya-tekintete eluralkodjon a vásznon. Gosling – a 2011-es év abszolút győztese – ezúttal azt is bizonyítja, hogy akkor is jól tud játszani, ha meg is szólalhat a játékidő alatt. A karrierje és hite között őrlődő Stephen Meyerst alakítva tovább győzköd minket arról, hogy a végén még tényleg jó színész lesz belőle.
A hatalom árnyékában nem egyszerűen az ártatlanság elveszéséről szól, hanem az utolsó csepp illúzió elpárolgásáról, a politikába vetett hit totális kudarcáról. A történet tele van kisebb-nagyobb árulásokkal, személyes vagy szakmai gyökerű bosszúkkal, amelyek végül a kataklizma okozói lesznek. És ahogyan a film eredeti angol címe utal rá, Clooney filmje egy bizonyos szempontból parafrázisa is a Caesar elleni merényletnek. Ebből az alapból Clooney összehozhatta volna a 21. század eddigi legemlékezetesebb politikai filmjét, és mindamellett, hogy rendkívül részletesen és sokrétűen mutatja be az USA választási rendszerét, a valódi izgalmakkal adós marad. Hiba az okos forgatókönyv és hiába a sok remek színész, Clooney-ék képletéből hiányzik az az összetevő, amitől annak idején a sokkal kevésbé jó Pelikán ügyiratot végigizgulta az ember lánya, fia.
