Ezúttal a svéd Tomas Alfredson (Engedj be!) értő kezei szülték újjá a vászon számára John Le Carré 1974-es, világhírű kémregényét, és a rendező stílszerűen skandináv hidegvérrel pumpálta tele a maga átiratát: a Suszter, szabó, baka, kém egy realistára hangolt, szikár, klasszikus nyomozómunkára épülő ügynökdráma, melyben a főszerep nem a mordályoké és a túlfeszített akciószekvenciáké, hanem az emlékezésé és a szellemi műveleteké.
Tanulságos megfigyelni, hogy míg a tavalyi amerikai díjszezon főbb alkotásai zömmel kortárs közegben, a törékeny átlagemberek vigasztalan világában játszódtak, addig az idei felhozatal rendre a történelmi (Hadak útján, Éjfélkor Párizsban, A Vaslady) vagy nemzeti (A némafilmes, Pénzcsináló, J. Edgar, Egy hét Marylinnel) félmúlt kincsei közül merít. Bizonyos mértékig e klasszicizáló tendencia terméke a Suszter, szabó, baka, kém is, hiszen alapanyaga John Le Carré egyik, ma már veretesnek számító műve (először 1974-ben jelent meg, magyarul Árulás és Az áruló címekkel futott), mely bennfentes realizmussal elevenítette meg a hidegháború terheit nyögő brit titkosszolgálat kulisszái mögött húzódó pártharcokat, illetve az azok centrumában elhelyezkedő kémügyet. Tomas Alfredson kurrens feldolgozása mély tisztelettel nyúl a regénylapokon kibontakozó történethez: a celluloidon is lassú ütemű, szimpatikusan minimalista, főként a lelki történésekre fókuszáló história kel életre.
Nincs könnyű helyzetben az alkotó, amikor úgy szeretne stílusfilmet készíteni, hogy közben mégiscsak egy mélyen populáris műfaji környezetbe kell ágyaznia művét. Márpedig a Suszter, szabó, baka, kém hamisítatlan stílusfilm, csakhogy ebből kifolyólag látványosan alulteljesítheti az iránytűjét a mindenkori álomgyári fősodor szerint betájoló átlagos mozilátogató elvárásait. Aki ugyanis a Mission: Impossible-széria vagy a James Bond-franchise túlcsavart szüzséjét, hajmeresztő akciószcénáit és technikai extremitását várja, az szükségszerűen csalódni fog: Alfredson mozijában a minimumra szorul a pergő kémfilmek valamennyi meghatározó jegye. A dramaturgia szinte teljes egészében mellőzi a kalandelvűséget; a cselekményt nem az egzotikus helyszíneken kavargó missziók teljesítése lendíti előre, hanem a nyomozói elmeműködés, a felderítést célzó szellemi műveletek, s a történések rekonstruálásában fontos szerep jut az emlékezésnek is, melynek különböző szintjeit a gyönyörű időfelbontásos technika nyitja meg. Az idősíkok összegyúrása bonyolult, sokszor nehezen megfejthető elbeszéléstechnikát eredményez; egyes jelenetekről – vizuális és verbális információk hiányában – néha nehéz eldönteni, hogy a jelenben vagy a jövőben játszódnak-e: Smiley (Gary Oldman) és Prideaux (Mark Strong) beszélgetésének szcénája eleinte flashback-nek tűnik, ám a budapesti mészárlás közvetlenül arra rávágott képei (melyekből kiderül, hogy Prideaux túlélte a merényletet) sebtében le is leplezik a csalékony illúziót.
Alfredson patikamérlegen adagolja a feszültséget, melyet leginkább a kimért párbeszédek teremtenek meg, s mely számos esetben nem is a történet jelenidejében leledzik, hanem a múlt képzeletbeli újraélése fakasztja ki (gondoljunk csak azokra a finom eszközökkel jelzett motívumokra, melyek Smiley feleségének házasságtörését hivatottak nyomatékosítani). A Suszter, szabó, baka, kém ennek okán egyfajta tudatfilmes jelleget is ölt, hiszen az izgalmakat a merengés és a mérlegelés gesztusai idézik elő, sosem a protagonista fizikai fenyegetettsége. Ha már a főhősnél tartunk, a nagyszerű Gary Oldmanre mintha csak rászabták volna a nyugállományból visszakönyörgött szürke eminenciás alakját: tömegbe simuló arca, halvérű alkata, visszafogott fellépése nyomán a néző előtt gyorsan kirajzolódik a munkamegszállott profi archetípusa, aki olyannyira eggyé vált azzal, amit képvisel, hogy diadala percében még személyes sérelmeit sem kéri számon a karrierjét derékba törő árulón. A mellékszerepeket is illusztris gárda játssza: John Hurt, Colin Firth, Tobey Jones és a végre hálásabb szerepben bizonyító Mark Strong kivétel nélkül kihasítanak egy-egy jutalompercet a játékidőből.
A Suszter, szabó, baka, kém atmoszféráját a mattsötétre fazonírozott, rozsdás-barnás tónusokból kikevert képi világ teszi igazán egyedülállóvá: a vásznon szinte átüt az irodahelyiségek és székházak gyomrából feltörő dohos pinceszag, és még a kormányzati épületek barokkosan túldíszített enteriőrjeit is belengi egyfajta csöndes mélabú – az viszont némiképp sajnálatos, hogy Almodóvar házi komponistája, Alberto Iglesias kevéssé karakteres, bátortalan zenét szerzett a hidegháború egykedvű csömörét akkurátusan megidéző képsorok alá. Tomas Alfredson azonban így is elegáns, régivágású, az originalitás dicsőségét is magáénak tudható stílusgyakorlattal léphetett az angolszász filmgyártás kötelékébe, s ékes bizonyságot adott a nagyvilágnak arról, hogy egy jól működő kémfilmhez nem feltétlenül kellenek akrobatikus szuperügynökök. Így is lehet, Mr. Bond.
