Az egyetlen jó dolog a tavalyi Szemlében az időpont volt: sokkal kellemesebb dolog májusi melegben filmekről osztani az észt. Most utolsó pillanatban visszakerült a megszokott február eleji időpontra, úgyhogy megint vastag sapkákkal jöttünk Budapestre.
Az időponton kívül viszont igazából már semmi sem olyan, mint volt. Ez már nem az a Szemle. Ez a Szemle ugyanolyan hatalmi harcok porondja lett, mint a magyarországi politika általában. Ezt a Szemlét a nemrég elnököt cserélt Filmművész Szövetség szervezte meg, jórészt önkéntességgel, aprópénzből. És jól tette: kell a folytonosság. Egy ilyen kis ország kis filmművészetének egy év is nagy kiesést jelenthet. És a kiesés szinte megtörtént, ez a műsorfüzeten látszik a leginkább: alig van, amit vetíteni. Most hirtelen visszagondolok a 2008-as, 2009-es Szemlére, ami szinte egy hétig tartott, egy multiplex szinte összes termében szimultán zajlott az Uránia és más mozik mellett, a külföldi sajtónak külön terem volt fenntartva, verseny volt, gálaesttel, zenekarral, életműdíjjal, konfettivel. Most vékony katalógus fogad; egy képeslap méretben osztogatott nyilatkozat; 2 moziban, 4 napig, délutánonként kezdődő vetítések; 8 darab nagyjátékfilm, amiből egyik végül nem készült el, egyik egy filmtörténeti szecska leforgatott anyag nélkül, egy pedig egy sokrendezős szkeccsfilm a dolgok állásáról; továbbá maréknyi kisjátékfilm, animáció és a megszokott doksik (amik között van 2009-es keltezésű is...). Szóval ez nem az a Szemle.
Ennek az utolsó 100 méteren összekapott Szemlének (persze amellett, hogy bemutatja azt a keveset, ami elkészült), láthatólag az a legfontosabb célja, hogy vészharangokat kongasson, az MMK-t sirassa, felhívja a nemzetközi színtér figyelmét a Magyarországon uralkodó állapotokra. A Vajna-féle hatalomátvétel, úgy tűnik, egy csomó alkotót faképnél hagyott. Az új szervezetről, a Magyar Nemzeti Filmalapról keveset tudni egyelőre, filmen még nem láttuk a logójukat, csak a Szemle második napján osztogatott „ellennyilatkozaton”, amit szintén képeslap méretben osztogattak, egyfajta riposztként a Tarr Béláék nyilatkozataira. Muszáj volt valamit lépniük, hiszen Tarr Béla nagy csődületet rendezett az Urániában (ugyanazon háttér előtt, ugyanazon székben, mint amiben Vajna ült májusban és osztotta az észt), behozta a nagyágyúkat: a cannes-i, a berlini és a velencei fesztiválok szervezőit (habár utóbbi a Malév-csőd miatt csak egy mailt küldöt). Ők jöttek is készségesen, s az összes létező közhelyet elmondták: jöttünk a Béla mellett kiállni, a magyar film szép, jó, a hagyományt ápolni kell, a folytonosság fontos, a sokszínűség fontos. És ezek mind igaz, jóindulatú szavak. Csak semmit nem oldanak meg. A magyar film elsősorban nem a külföldi fesztiválok igazgatóinak kellene szóljon ugyanis. Hanem – gondolom én – a nézőnek.
A nézőt meg nem érdeklik a nyilatkozatok, a néző filmet akar nézni. Nem érdekli, hogy az honnan jön, ki fogadta el a forgatókönyvet, ki írta alá a gyártási tervet, ő mozizni akar. Ha rosszak a filmek, vagy egyáltalán nincs film, akkor meg persze, hogy hollywoodi filmet fogni nézni. Sokba fog még ez a hiátus kerülni a magyar filmnek, az biztos. Még az a nagyon kevés néző is elpártolhat tőle. És erről Tarr és Vajna egyaránt tehet.
Ma megpróbálok bejutni a Magyarország 2011 című szkeccsfilmre, meg Pálfi Final Cutjára. Hátha a sok politika mellett végre filmet is látok majd a Szemlén.
