Jó nevű rendezők változó színvonalú munkái,félig-meddig ismeretlenek sikeres próbálkozásai, hosszú éveken keresztül forgatott filmek vagy televíziós szösszenetek, ismeretterjesztő vagy dokumentarista stílus, kellemes meglepetések vagy „kiszámítható” színvonal – talán így foglalhatnánk össze vázlatpontokba szedve az idei Szemle dokumentumfilmjeit. A témájuk, munkamódszerük vagy stílusuk miatt legérdekesebbek közül szemelgettük. Gondolatainkban végig ott bujkált a mi lett volna ha? kérdés: mi lett volna, ha az idei szemle versenyfesztiválként működött volna, mely filmek szerezhették volna meg a díjakat?
Papp Gábor Zsigmond: A szovjet levelezőpajtás
Papp Gábor Zsigmond elkészítette eddigi legszemélyesebb filmjét. Korábbi munkái közül a legszemélyesebb Az öcsém cipői volt, ám A szovjet levelezőtársból nemcsak testvérét, hanem eddigi életútját és szeretteinek teljes körét megismerhetjük. Félig-meddig elfordul tehát a történelmi-társadalmi témáktól, mégis hű marad azokhoz.
Film elején mesélőként maga is kijelenti: ez a film más lesz, mint a többi, mert a forgatás kezdetekor nem ismerte főszereplőjét, azt sem tudta, hol találja őt, s ha megtalálja, szóba fog-e állni vele egyáltalán. A kiindulópont: gyerekkorában félig-meddig kötelező levelezést folytatott egy szovjet kislánnyal, akivel aztán megszakadt a kapcsolata – 30 évvel később pedig elindul, hogy felkeresse őt. Úgy tűnik, az egész stáb a film szereplőjévé válik: ő maga, a tolmács segítőtárs, a kolléga-sofőr, aki a moszkvai életről beszél, de a láthatatlan operatőr is, aki a várakozás pillanataiban kameraszemével unottan maga elé mered a metró mozgólépcsőjén, megfordul egy csókolózó pár után, a kirakatokban elhelyezett reklámképeket bámulja, az arcokat keresi az utcán, vagy visszafordul az autóból, hogy megnézze a régi szocreál épületek fölé valószerűtlenül magasodó felhőkarcolókat.
A film központi szálát Julia keresése képezi, majd a vele folytatott beszélgetés, a gyermekkor iránti nosztalgia és a felszakított sebek drámájának hátterében lassacskán kibontakozik a mai, többarcú orosz főváros élete. A történet fősodra mentén emberi sorsok rejtőzködnek a tömbháznegyedben botorkáló öreg néniétől, az elhagyott tinédzserlány vagy a viszonylag sikeres orosz–olasz üzletember sorsáig. Keveredik a filmben Moszkva szocreál képe a turistacsalogató Vörös tér és a modern és nyugatias bevásárlóközpontok világával, ahogy a filmben beszélt nyelvek is valami különös harmóniájú, természetesen hömpölygő kavalkáddá olvadnak össze.
Ami régen fontos volt, az 30 év távlatából gyermetegnek tűnik, de igaz ez fordítva is: ami egykor gyermeki csalafinta füllentés volt, ma érett önismeretből fakadó súlyos megállapítások forrása. Életrajzivá és önéletrajzivá is válik egyszerre ez a portré: a személyes fényképek és levelek mellett archív felvételek és filmrészletek kapcsolják össze a két egykori levelezőtárs életét, míg a film el nem jut a tökéletes párhuzamig: a két életút különböző szakaszaiból egymás mellé helyezett fényképek azt sugallják, Julia és Gábor, a két egykori levelezőpajtás elmúlt 30 éve nagyon hasonlóan alakult. Az illusztrációként felhasznált álló- és mozgóképeket azúttal távolságtartó irónia helyett kedvesség és finom humor lengi körül, ami valamelyest enyhíti a személyes tragédiák súlyát is.
Az archív felvételeket szintén érzékeny párhuzam szervezi: egy-egy orosz kijelentést illusztráló képsorra magyarországi társa válaszol, ezáltal még szorosabban bevonva a nézőt a személyes kíváncsiság vezérelte nyomozásba. S ha már nyomozásról beszélünk: Papp Gábor Zsigmond talán az egyetlen magyar dokumentumfilmes ma, akinek a „nyomozásai” egy thrillerhez hasonlóan izgalmasak, mint kiderült, függetlenül attól, hogy egy egykori ügynök, kém vagy saját maga áll a filmek középpontjában.
B.K.
Buglya Sándor: Népművelő a felvevőgéppel
Buglya Sándor dokumentumfilmje kapcsán nem könnyű olyan hívószót találni, ami felkeltheti a szemle katalógusát lapozgató, potenciális néző érdeklődését. Kiss István balástyai népművelő portréja egy kis faluban élő, homályos, megfoghatatlan mesterséget űző, teljesen átlagos nevű személyről készült, ezért senki sem fogja megrohamozni a jegypénztárat. Pedig az említett film sokkal mélyebb, gazdagabb élményt tud nyújtani, mint a szemle számos alkotása, egy nagyon egyszerű, ám annál nehezebben kivitelezhető tény miatt: ellentétben a legtöbb, jobb esetben egy-két évre tervezett dokumentumfilmmel, a Népművelő a felvevőgéppel anyaga közel két évtizeden keresztül gyűlt össze.
Az interjúknak, amatőr felvételeknek köszönhetően szemünk előtt válik a 90-es évek elejére kiábrándult, megtört emberré a tettvággyal teli Kiss István, aki még 1974-ben teljes meggyőződéssel szervezett és alkotott a balástyaiakért.
A film által bemutatott folyamat nem is lehetne hiteles, ha nem egy ilyen hosszú időszakot fednének le a Kiss Istvánról készült felvételek. A hatást az teszi erősebbé, hogy a főszereplő mindvégig nyíltan, őszintén, humorral és öniróniával viszonyul a kamerához. Annak az embernek felismerését és csalódását látjuk, aki a 60-as, 70-es években még őszintén hitt egy rendszerben és a népművelői „mesterséget” többtucatnyi foglalkozás együtteseként fogta fel. Saját bevallása szerint egyszerre volt andragógus, fényképész, alkalmazott grafikus, konferanszié, asztalos, segédmunkás, pszichológus, vetítőgépész, hangszerkészítő és műszerész – mindezt a balástyaiak érdekében.
A kezdeti játékos, amatőr filmes jelenetekkel tűzdelt hangulat azonban egyre komorabbá válik, ahogyan a főszereplő is a szemünk előtt változik a képernyőn vagy a vásznon. Kiss István tragédiáját a később készült interjúk során továbbra is higgadt, nyugodt, de csalódottságát nem leplező szavai érzékeltetik. Annak az embernek a csalódását látjuk, aki nem kapott visszajelzést, elismerést attól a közösségtől, amelyet szolgált, és aki – mint kiderül – elvei miatt szembefordult a hatalom helyi képviselőivel, végső soron magával a rendszerrel, hogy a rendszerváltás után pontosan kommunizmus bélyegét nyomják rá.
A Népművelő a felvevőgéppel sajnosalig egypár ember érdeklődését keltette fel a szemle programjában, és csak egy televíziós sugárzás segíthet abban, hogy szélesebb közönséghez is eljuthasson.
Z.B.
Kis Anna: Allah minden napján szaladnak a lovak
Kis Anna filmje figyelemre méltó támaválasztással került a 43. Magyar Filmszemle műsorába. Ha Magyarországon valaki etnikai kisebbségről forgat dokumentumfilmet, témájaként szinte kizárólag roma vagy erdélyi magyar sorsok szolgálnak. Nagyon ritka – ha egyáltalán létezik még – olyan film, amely a kosázsiai bevándorlással foglalkozik. Kis Anna alkotása ilyen.
A film egy népes török családot és néhány szintén török barátjukat mutatja be a nézőnek. Négy szereplő körül zajlanak az események: két testvér ábécét tervez nyitni, már csak a a török hentesre várnak (egy muzulmánnak nem mindegy, hogyan van felvágva a hús); egy kamaszfiú focistának készül, és korának megfelelő európai életet élne, ha tehetné; a sokat megért öreg Ali baba pedig jobbára passzív szemlélője az eseményeknek. A legizgalmasabb figura mindannyiuk közül a fiú, Adal, aki mint maga is megfogalmazza, két nagyon különböző kultúra közé szorult: egyrészt családja a szigorú szabályoktól vezérelt iszlám világot képviseli, másrészt magyar barátai részéről kísért a lelkiismeret-furdalást okozó csajozós-verekedős életmód.
A film alapötlete azért is remek, mert mindannyian tisztában vagyunk a Közel-Keletről Európába érkezett bevándorlási jelenség létezésével, mégsem tudunk róla szinte semmit. Hány török lehet pl. Kelet-Európában, s azon belül Magyarországon? Miért költöznek épp ide ezek az emberek? Milyen beilleszkedési gondokba ütköztek? Hogyan fogadja közösségük a magyar lakossággal való keveredés – természetes – tényét?
Ezek azok a kérdéseket, amelyeket ha nem súrol is, de nagyjából megkerül a film. Az is hasznosabb lenne, ha egyetlen szereplőt állítana a figyelem középpontjába: a már említett, beilleszkedési és identitásválsággal küszködő fiút, alakja talán összetarthatná a körülötte felsejlő hétköznapi drámákat s magát a filmet.
A szép és tiszta operatőri munkához furcsa zeneválasztás társul, de durva stílustörésként hat a film tetőpontján(?) beszúrt bokszjelenet lelassítása: e megoldás funkciója zavarba hozza a nézőt (a rendező stilizál, hogy enyhítse a dráma élét? vagy így próbálja még jobban elmélyíteni azt?).
B.K.
Szalay Péter: A Nyolcak nyomában
Szalay Péter munkásságában már megszokhattuk a műfaji határmezsgyéken elhelyezkedő munkákat, amelyeknek egyik legfontosabb jellemzője, ahogyan a szerző több értelemben is megtalálja a megfelelő képeket. Gyakran fikciós elemekkel dúsítja a rögzített dokumentumanyagot, a kiváló operatőri munkával felvett, igényesen megformált kompozíciókat szellemesen, remek dramaturgiai érzékkel illeszti egymáshoz. A dokumentum „nyom jellegéhez” alapvetően más viszonyt alakít ki a nézőben, ily módon következetesen dolgozik a műfaj korszellemhez illő megújításán.
A nagyközönség most találkozott először moziteremben azzal a dokumentumfilmmel, amely a Szépművészeti Múzeum 2011-es Nyolcak című kiállításához készült, a múzeumban került először bemutatásra, valamint egy rendkívül igényes és az eladott példányszámot tekintve sikeres, kétnyelvű DVD-kiadásban a helyszínen meg is vásárolható. A kiváló alkotógárda magában foglalta a rendező, operatőr, vágó Szalay Péteren kívül Barki Gergely művészettörténészt, Schilling Sára tudományos munkatársat, Nagy Ernő operatőrt és Hidas Ildikó dramaturgot.
A játékos cím jelzi azokat a jelentésmezőket, amelyeket a századeleji festők nyomába eredő alkotók a rendkívül gazdag archív dokumentumanyaggal, a fontos helyszíneken felvett rövid interjúkkal, a hol tudományos, hol ismeretterjesztő jellegű elemzésekkel, a fontos kor- és művészettörténeti jelentőségű helyek megörökítésével mozgásba hoznak. Az oknyomozó, tényfeltáró dokumentumfilmek műfaji sémáit alkalmazó szerző a szórakoztató időtöltés helyett valódi elmélyülésre, elgondolkodtató összefüggések felismerésére ad módot. Ha egy mondatban összefoglalnánk az előbbi szervezőelv alapján formálódó „történetet”, az a szó szerint értelmezett cím alapján a kutatásjelleget domborítaná ki: a kiállítás rendezése során meglepetésszerűen felbukkanó rajzok, festmények előkerülése a gondos utánajárás, kapcsolatépítés következtében, továbbá számos új ismeretanyag, művészettörténeti tény feltárása válna hangsúlyossá.
Mindezt azonban egy jól szerkesztett katalógus is bemutathatja. Egy jó dokumentumfilm épp azokkal az eszközökkel alkothat maradandót, hozhat létre saját értelmezést, amelyeknek a nyomtatott ismeretközlés híján van. Szalay Péter és Nagy Ernő apró, jelentéktelen részleteket pásztázó, atmoszférateremtő kamerája nemcsak a fontos helyek megörökítésénél hoz létre merész, erőteljes kompozíciókat. A festmények fényképezésekor is gyakran él szokatlan, a textúrát kiemelő beállításokkal. Az interjúhelyzetekből vagy korabeli dokumentumok felhasználásából származó, a hangsávon átvezetett elbeszélések, a korhű és tartalmilag indokolt zenei aláfestés a műelemzés sajátos módját teszi lehetővé.
A Nyolcak nyomában mesterien alkalmazza a némafilm egyik legfontosabb stíluseszközét, az áttűnést, ez ugyanis kiválóan szimbolizálja a kutatás jelene és a Nyolcak kora közötti folytonos átjárás, egy olyan szellemi híd képzésének lehetőségét, amely a kurátori, kutatói munkának is legnagyobb kihívása. Ha jelenthet még számunkra a közhelyesre koptatott szellemi-kulturális örökség valamit, akkor az valódi értékként megcsillan azokban az áttűnésekben, amelyeket Szalay Péter a korabeli, gyakran személyes dokumentumokból, a témák vagy művészi kifejezésformák ihletőiből és az elkészült alkotásokból szerkesztett. Ezek az elillanó élmények kárpótolnak talán mindazokért a filmben megjelenített mulasztásokért, amelyek a Nyolcak és kivételes szellemi körük jelenlétét őrző helyek, tárgyi emlékek méltatlan pusztulását látva aggodalommal tölthetnek el bennünket.
P.A.
Szász János: Last Call – Dresden Dolls
Szép, energikus koncertfilm egy kéttagú amerikai punkegyüttesről, a Dresden Dollsról.
A film gerincét interjúk füzére alkotja, amelyekben az együttes tagjai – egy fiatal férfi és egy nő, a dobos és a zongorista énekesnő – mindig külön-külön szólalnak meg. Személyes életútjuk részleteiről, családi hátterükről, a zene életükben betöltött szerepéről vallanak, egymás és saját maguk természetét jellemzik. Egy szerelmi viszony története is kibontakozik, és a kapcsolat és a közös munka vége is felsejlik a filmben. A beszélő fejes részek érdekesek, mert a szereplők maguk érdekesek. A riporter végig láthatatlan marad, bár – sajnos – párszor mégis halljuk rákérdezni valamire.
Az igényesen szerkesztett, igényesen filmezett Dresden Dollsban az interjúrészleteket koncertfelvételek és sok-sok zene egészíti ki. Az egész film valójában egy három állomásos turnén – búcsúkoncerten? – követi nyomon szereplőit, soha nem mozdítja ki őket ebből a világból: készülődés, erős, elnagyolt sminkelés, kivonulás a színpadra, virágdobálás, és többnyire ugyanazon zeneszámok részletei, majd autogramosztogatás – erre a ritmusra látszik szerveződni X és Y élete, és ezért maga a film is.
Nem kaptam választ arra, hogy miért megy el egy magyar (játék)filmrendező Amerikába egy apró, helyi klubokban fellépő, alternatív zenekarról portréfilmet készíteni, de az ötlet eredményeképpen olyan színvonalas munka született, amely maradandó színfolt lehet a magyar koncertfilmes palettán.
B.K.
