Az európai fesztiválszezon és filmes piacok első nagy falatja a január végén kezdődő Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál. Itt kezdik zarándoklatukat a rendezők és producerek, a kritikusok, valamint a tévé- és fesztiválprogramozók. A szakmabeliek részvétele és elismerése sokat számít, de ez a fesztivál megteremti a köteléket a nézők és a filmkészítők között, és ügyesen egyensúlyoz a minőségi válogatás, a kommunikáció, a befektetés és a filmgyártás között.
A néhány éve oly sokat emlegetett gazdasági válság senkit nem kímél, még a neves és elismert rendezvényeket sem. A kultúrára és művészetekre szánt támogatás mindenütt csökkent és ez a panaszáradatokon túl azt is jelenti, hogy vagy a hiányokat kell pótolni, vagy át kell szervezni kicsit a műsort. Ez történt idén Rotterdamban is. A The Daily Tiger, a fesztivál napilapja első számában erről beszél az igazgató, Rutger Wolfson. Mi marad ilyenkor? Mi nem marad?
Nem változott a műsor beosztása, továbbra is volt „tigriscsíkos” versenyprogram és emelett a három fő kategória: Bright Future – az elsőfilmesek bemutatkozásához, Spectrum – a neves alkotók és sikeres alkotások válogatása és a Signals – ami néhány tematikus összeállítást foglal magába. A Sharper Focus elnevezés már sokmident elárul, bizony ki kellett rostálni a fiatal tehetségek alkotásainak 20%-át, de az is igaz, hogy már olyan méreteket öltött a katalógus, hogy a korábbi években nehéz volt követni, hol mi történik. Ezen felül lényeges, hogy ezen a fesztiválon nem csak egyszerűen néző a közönség, hanem gyakran résztvevője az eseményeknek: workshopok, beszélgetések, talkshow-k alkalmával, ezen felül adományokkal járulhatnak hozzá különböző filmek gyártásához is. Így nem csak az eladott jegyek és a szponzorok kénye-kedvére szorul az International Film Festival Rotterdam, hanem számíthat a hűséges közönségre is.
Cserébe a nézőknek is jár a kényeztetés, elsősorban neves produkciók és meghívottak, valamint látványosságok formájában. Nem csekélység, amikor Aki Kaurismäki Kikötői története (Le Havre) és David Cronenberg A Dangerous Methodja mellett a rendező jelenlétében világpremierben szerepel Takashi Miike legújabb produkciója, az Ace Attorney; hogy Michel Gondry tanítja a jelentkezőket filmet készíteni a Home Movie Factoryban és, hogy Serge Bromberg, a neves annecy-i animációs filmfesztivál művészeti igazgatója – aki egyben filmrestaurátor – tart egy Retour de flamme-showt (a kifejezés ez esetben a lángoktól megmentett filmtekercsekre vonatkozik), egy olyan szórakoztató vetítést és előadást, ahol szemüvegeket váltogatva lehet szemelgetni a 3D-mozi történetének válogatott darabjaiból Georges Méliès-től napjainkig. Ez épp elég ahhoz, hogy a fesztiválbarát nézők szívesen bevállaljanak szokatlanabb filmeket is, például a brazil filmgyártásnak az 1968–1987-as időszakból származó, B-szériás, erotikus és horrorisztikus darabjait, amelyek a Boca do lixo (The Mouth of Garbage / A szemét szája) válogatásba kerültek.
A kelet-európai filmek száma látványosan megnőtt (Románia és Magyarország sajnos gyengén képviseltette magát), nagyrészt a versenyprogramban szereplő orosz, szerb és lengyel filmeknek köszönhetően. Könnyen megeshet, hogy ez összefügg a rotterdami fesztivál új közreműködőjével, az Iskusstvo Kino filmkritikusával, Evgeny Gusyatinskiyvel, aki idén az orosz, közép- és kelet-európai filmek válogatásával lett megbízva. Ezek közül a Klip című szerb versenyfilm a zsűri egyik díjnyertes kedvence is. Maja Miloš rendezőnő olyan filmet készített, amelyben élethűen mutatja be a kortárs szerb tinédzserek kegyetlen világát úgy, hogy értelmet ad filmezőeszközének, a mobiltelefonnak. A jelenetek megkövetelik, hogy a szereplők közvetlen közelébe kerüljön a néző, és intim helyzetekben a legkézenfekvőbb kamera – a telefon.
Az egyedüli magyar film az egész fesztiválon egy, a Közép-Keletnek, illetve az észak-afrikai országoknak szentelt válogatásban szerepelt: az 1980-as Kalah című rövidfilmet Maurer Dóra rendezte és a Magyar Filmarchívumnak köszönhetően került bemutatásra.
Romániából meglepetésként egy új Radu Muntean-film érkezett, egy dokumentumfilm, amit állandó forgatókönyvíró-társával, Alex Baciuval készített. A Vorbitorban (Beszélőben) szerelmet vallanak a kamera előtt olyan párok, amelyeknek legalább az egyik tagja börtönben él. Nem lehet nagyon közel férkőzni a szereplőkhöz, egyértelműen csak egy-egy látogatás alatt történt a forgatás, de ez a televíziós dokumentumfilm mindenképp különleges képet fest a „gonosztevőkről”. Adrian Sitaru újabb megmosolyogtató rövidfilmet készített: a Cheful (A buli) ezúttal egy tömbház asszonylakóinak pletykatársaságát mutatja be jó humorérzékkel.
Ha pedig a versenyprogramot veszem górcső alá: a mezőny a Távol-Kelet (messze a legnagyobb számú film), Dél-Amerika és Kelet-Európa között oszlik meg. Ebből a szívem és a szemem egyértelműen Brazília és Kelet-Európa irányába húzott és így maradtam le több nyertesről. Ami viszont meglepett, hogy több alkotás közvetve a vendégmunkásokról szól, azokról, akik fáradságot és költséget nem sajnálva külföldre költöztek dolgozni és a látogatásaikkor azt méregetik, helyesen döntöttek-e, milyen megélhetési lehetőségeik lennének otthon, mit hagytak el, hogy anyagilag boldoguljanak, esetleg, hogy milyen egyéb társadalmi és politikai okai voltak annak, hogy külföldre szakadtak. Ide tartozik az első burmai film: Return to Burma (Gui lai de ren, r. Midi Z) rendezésében, a Voice of My Father (Babamin sesi, r. Orhan Eksiköy, Zeynel Dogan), valamint az In April the Following Year, There Was a Fire (Sin maysar fon tok ma proi proi, r. Wichanon Somumjarn). Ugyancsak közös e filmekben, hogy a főszereplők nehézségekbe ütköznek, amikor a gyerekkori ismerőseikkel, barátokkal, családtagokkal kell megtalálniuk a közös hangot, mintha idegenek lennének otthon. A Return to Burma és az In April the Following Year There was a Fire-ben ezen túl azt látjuk, hogy a fiatal generáció tagjaiból alig van olyan, aki nem azon ügyködik, hogy elhagyja az országot, talán még túlzás is, hogy erre korlátozódik a párbeszédek zöme.
Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Van, aki külföldön keresi a kenyerét, mások otthon kuliznak. Így például Leila Kilani filmjében, a francia–marokkói Sur la planche-ban, a főszereplőnők napközben garnélarákot pucolnak egy üzemben, éjjel meg Tanger „európai” városrészében csencselnek. Realista dráma, izgalommal és feszültséggel fűszerezve, egyike azon filmeknek, amelyeket szívesen újranéznék máskor is. A film a cselekmény és a figurák miatt kemény, ugyanakkor érződik, hogy Kilani nem elítéli el a szereplőit, viszont őszinte érdeklődéssel figyeli, meddig mernek elmenni a kis tolvajlásokban.
Nosztalgiával eltelt, megható szereplők lakják be a brazil filmeket. Igaz ez a Sudoeste című brazil versenyfilmre is, amely a fesztiválkatalógus szerint Tarr Béla filmjeire emlékeztet (talán leginkább a Kárhozatra) gyönyörű, nagyon széles sávú, fekete-fehér képeivel. De ugyanennyire érvényes ez Julia Murat Histórias que só existam quando lembaradas (Történetek, amelyek csak akkor léteznek, ha emlékeznek rájuk) című filmjére is. Rita, a fiatal fényképész segítségével ismerkedünk meg egy képzeletbeli brazil falu közösségével: háborítatlanul töltik a hétköznapokat a vidék magukra maradt öregjei. A „természetes” cselekmény ellenére (reggeli kávézások, kenyérsütés, misehallgatás, ebéd és alvás) valami mindig a mágikus realizmusra emlékeztet. A pap bezárta a temetőt, ezért nem halhat meg senki és különben sem halhat meg a közösség szeretett pékasszonya, ha nincs aki helyettesítse.
Ha végiggondolom, hogy mennyi film fért 6 napba, még szeretném folytatni a beszámolást és ajánlgatást, de a leírások nem olyan érdekesek mint maguk a filmek. Pedig minden bizonnyal szóba hoznám még a közönségdíj-nyertes Monsieur Lazhar-t, amit a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is jelöltek, Umesh Vinayak Kulkarnitól a Deoolt (A Temple), Musa Syeedtől a The Valley of Saintst és Mohammad Rasoulof iráni rendezőnek a Good Bye-át, és még mindig nem állnék le. Úgyhogy maradnak a tervek: újabb ajánlók írása, ha netán a mozikba téved valamelyik rotterdami kedvenc és Rotterdam mint úticél jövő ilyenkor.
