A Moszkva téri érettségizők és a harmincas pénzügyesek Overnightja után Török Ferenc újabb korosztályt ugrott előre generációs panorámájában. Az Isztambul kerete és figurájának jellege jól illeszkedik az életműbe, de a megvalósítás és a feszültség kilóg belőle.
Török œuvre-jének két vetülete van; az egyik az évezred eleje óta rendszertelen időközönként gyártott generációs mozik, a másik az irodalmi adaptációkat feldolgozó, szintén moziba kerülő tévéfilmek. Számomra ő az egyik, aki filmjeivel – hibái ellenére – eddig nem okozott csalódást. Ezért is lepődtem meg az Isztambul lassú, sokszor eszköztelen, néhol néma, néhol egzotikus stílusán. Hosszan kitartott beállítások, katatón tekintetek, nagyot sóhajtó főszereplők. Nem is a Zagar-zenét, nem is a pörgős, átgondolt képi világot, vagy az energikus alakításokat hiányoltam, hanem azt a Török-féle spirituszt, ami életre hívta Szabó Simon karakterét (Moszkva tér), amely áthömpölygött a balatoni turizmuson (Szezon) és amely jutalomjátékot adott a vászonról akkor régen lelépett, elhízott Bodó Viktornak (Overnight). Aki a Török Feri-feelinget akarja érezni, az kerülje az Isztambult, mert itt most valami egészen más következik…
Az öregedő mérnök-tanár, János (Lukáts Andor) éppen a bizalomról tart kiselőadást az egyetemen, miután kidobja vele egykorú feleségét, Katalint (Johanna ter Steege), hogy bociszemű diákjával (Bánfalvy Eszter) összebútorozhasson. Az amúgy is egykedvűen maga elé néző hölgy még jobban összeroppan és beveszi magát Budapest utcáira, utazni kezd. Végül a mentők viszik elmegyógyintézetbe, ahonnan egyszerűen kiszökik, hogy nagyobb távot tegyen meg életében: ez már egész a török nagyvárosig repíti. Két világ határára (Európa és Ázsia) kerül, ahol majd választania kell régi és új élete között. Itt megismerkedik a vele egykorú Halillal (Yavuz Bingöl), aki szintén családos ember, mégis egymásra találnak. A bimbódzó bolondságot egy kappadókiai út koronázná meg, amikor beállít Katalinhoz fia, hogy hazavigye…
Az Isztambul párhuzamosan két szálon fut; az egyik Katalin története, ahogy elveszíti, és újra megtalálja élete értelemét, a másik a család magyarországi sorsa. János először hisztinek tartja volt felesége viselkedését, majd megtagadva diákjával való kapcsolatát, feltámad benne a mérsékelt felelősségérzet. A gyerekek egykedvűen fogadják az apa elköltözését, de megrémülnek anyjuk eltűnése után. Még a szerető is rájön, hogy tévedés volt tanárával kikezdeni, ezért aztán a családban maradva visszaugrik egy generációt szeretői listáján. A családi körben a felelősség, Katalin történetében az új boldogság megtalálása jelenik meg.
Csakhogy Török mozija ugyanolyan egykedvű, mint néma főszereplője. Eddigi filmjeihez képest nem keres nagyobb hangsúlyú fordulópontokat, egyenlően építkezik. Ha az Overnightról egy Antonioni-koppintás jut az eszünkbe, akkor itt Alain Tanner mozijai kerülhetnek elő, annak minden spiritusza nélkül. Még egyes korábbi motívumok is visszatérnek (lásd útjelző vonalak az Overnightból), mégis a film erőtlen marad, látszólag Török nem tudott megbirkózni ezzel a témával. Főszereplője kezébe jelképként először ollót ad, amellyel élete szálának elvágását sugallja, később mentőautót, hogy végre megmentsék. Az Isztambulban semmi olyasmi nincs, amelyet az utóbbi tíz év európai és ázsiai művészfilmjeiben ne láthattunk volna. Márpedig ezt a filmet azoknak a nézőknek lehet nyugodt szívvel ajánlani, akik otthon vannak a posztmodern filmkultúra lassan cammogó dramaturgiájában. Ha úgy tetszik, Török csinált egy művészfilmes, fehértelefonos mozit, amely minden fáradságával és közhelyével beleillik a fesztiválfilmes repertoárba. Az Isztambul a maga családelemzésével és a rendezőre jellemző témák továbbgondolásával (hiábavaló elutazás és visszatérés) éppenséggel izgalmas és jól kivitelezett, érdekes mozi lett volna.
Az alkotók is szinte garanciát nyújtottak erre, csak éppen a direkt távolságtartóra megírt forgatókönyv, a színészek hűvössége, a melankolikus zene és a lassú tempójú kameramozgások Garas Dániel néhány gyönyörű tájképe ellenére is érdektelenné varázsolják a filmet. Pedig a főszereplőt megformáló Johanna de Steege érzékenyen játssza az összeomló, majd újrakezdő, szinte néma Katalint. Ám a többiek játéka nem túl meggyőző, látszólag nem tudtak mit kezdeni a minimalista színészvezetéssel. Lukáts Andor, Tenki Réka, Bánfalvy Eszter, Varga Norbert inkább ügyetlennek tűnnek, mint olyan alakoknak, akik nem tudnak megbirkózni a megváltozott élethelyzetükkel. Ennek ellenére a Ceylan-féle Három majomból ismerős Yavuz Bingöl által megformált Halil karaktere magasan a film legjobb, leghitelesebb és legfinomabb színészi teljesítménye.
A főszereplők mind keresnek valamit; Katalin az újrakezdést, János a szerelmet, Zoli az édesanyját, Zsófi pedig a születendő kislányához fűződő anyaságot, ám végül senki nem azt találja, amit szeretne és ebben a bizonytalanságban hagyja meg nézőjét a rendező is – minden élethelyzethez egy kérdőjelet rak. Csakúgy, mint az összes Török Ferenc-moziban, itt is csak részeredményt hoz a nagy utazás, s ebből a szempontból az Isztambul mindenképpen igazodik az életműhöz. Abban viszont semmiképpen sem, hogy Török eddigi energikusra megkomponált stílusát most megfáradt, ásító kalandozásra váltotta fel. Úgy tűnik, karaktereihez hasonlóan most ő sem tudott megbirkózni ezzel az „élethelyzettel”.
