Alexander Payne eddig mindig „kicsiben” gondolkodott: kisemberekről mesélt kis történeteket. Az Utódokkal is próbálja ugyanezt a képletet követni, de akarva-akaratlanul is kisodródik a kényszerű komolykodás és a nagy erkölcsi tanulságok langyos és kétségtelenül sekély partvizére.
Jobb idejében tudni: a film lassú, még a Schmidt történeténél is lassabb, és ilyen is marad végig. Ez túlnyomórészt a forgatókönyvnek (és a kameráját időnként Clooney-n felejtő operatőrnek) köszönhető. Matt King élete fordulópontjánál kapcsolódunk be a sztoriba. A befolyásos ingatlanügynök épp egy óriási földterületet készül eladni, hogy megszakítsa azt a láncot, amely mentén a birtok apáról fiúra öröklődött egészen az 1860-as évek óta. Nagy dilemma, melyet súlyosbít a magánéleti zűrzavar is: Matt felesége balesetet szenved és kómába zuhan, így a férfi kénytelen – jobb későn, mint soha – gyorsan belerázódni az apaszerepbe kis- és nagykamasz lányai mellett. Hamarosan kiderül továbbá, hogy az épp elhalálozni készülő feleség csalta a férjét.
Sűrűnek hangzik, ugye? Pedig nem az. A nagy ingatlan-kérdés szinte a felvetés pillanatában el is veszíti a jelentőségét, hogy a teret teljes egészében átadja az (ezúttal inkább nagy-)ember továbbra is kis – hollywoodiul: magánéleti – problémáinak. Szám szerint kettőnek, ezek igyekszenek előremozdítani a sokszor stagnáló cselekményt. A film első felét uraló kérdés: hogyan neveljünk gyereket? Lehetne ebből oldott hangulatú komédia és intim családi dráma egyaránt, itt azonban csak egy józan folyamatábra többnyire aprólékos, bár izgalmakban vagy érdekességben aligha dúskáló bemutatását kapjuk. És mégis, ez jó, működik, pedig eleinte döcögni látszik, amint a klisészerű konfliktushelyzetekből próbál felépülni egy összetett apa-lánya viszony. Idővel aztán szép lassan megtelik élettel, kiváltképp a nagyobbik lány (Shailane Woodley) és az apa kapcsolata.
Előkerül aztán egy név és egy telefonszám, amely elvezetheti Mattet a neje szeretőjéhez, ezzel együtt pedig körvonalazódik a második nagy problémakör: hogyan rendezze a számlát a felesége nélkül? Az erre adott válasz már jóval ügyetlenebb, és a dolog ott kezd igazán kínossá válni, amikor ez a történetszál egy váratlannak szánt fordulat mentén összekapcsolódik az ingatlan-eladási procedúrával, hogy végül a párhuzamos események egyetlen, mindent eldöntő morális kérdésben kulmináljanak: hogyan maradjon Matt King hawaii létére is „jó amerikai”?
Félreértés ne essék: ezzel nincsen semmi baj. Már amennyire nem volt az Egek uránál sem, ahol Clooney hasonlóképpen mesélt jóról és rosszról (inkább jóról), valamint az egymással való törődés fontosságáról. Szabatosan megformált, Oscar-kompatibilis, sőt kimondottan Oscar-éhes dramedynek tehát kiváló az Utódok. Payne-filmnek viszont erőtlen. A rendező két legfontosabb kézjegye nagyon hiányzik belőle. Egyrészt Matt King túlontúl normális, nincs meg benne az a csipetnyi kattantság, amely bármelyik korábbi Payne-karaktert egy kis őrültségre sarkallta. Legyen szó akár a karikatúraszerűen elnagyolt Ruth-ról (Citizen Ruth / Ez az életem), a Coen-féle ördögi körből kikecmeregni próbáló Mr. McAllisterről (Election / Gimiboszi), az özvegylétbe beleőrülő nyugdíjasról (Schmidt története) vagy a bormámorban kocsikázó wannabe-íróról (Kerülőutak) – valamennyiük két lábon járó esettanulmány. És pont ezért szerettük őket: mert elcseszett emberek. Payne mégis baráti cinizmussal röhög rajtuk, s így mi is. Clooney-ban nincs semmi kisemberi, semmi elcseszett, semmi nevetséges. Legfeljebb együtt sírhatnak vele az érzékenyebbek.
Másfelől nagyon hiányzik a forgatókönyvből az a jellegzetesen payne-i eszköz, amellyel egy komolynak induló jelenetet vagy eseménysort oldott, gyakran akár morbid, de mindvégig intelligens humorral itat át. Felmerül a gyanú: az egzotikus környezet tán csak ellenpontozni kívánja az érettnek beállított történet vérszegénységét. A Hawaii-szigetekről felvett, még pont tűrhetően giccses tájképek nélkül ugyanis olyan mértéket öltene ez a nagy moralizálás, amelyhez mérve viszont már nincs elég mélység vagy izgalom sem a bonyolódni igyekvő konfliktusban, sem a karakterekben. A film ugyanúgy két szék között esik a földre, mint a Mindenki megvan, a Rachel esküvője vagy épp a már említett Egek ura: viccesen könnyed és okosan megindító film próbál lenni egyszerre, de nem mer, vagy – mint jelen esetben – nem tud. Kár, mert Payne viszont tud. Korábbi filmjei szinte kivétel nélkül ezt igazolják.
