Hlavaty Tamás

/ / /

· írta

Az utolsó tangó New Yorkban

Steve McQueen: Shame / A szégyentelen

Kritika

Egy Valentin-nap alkalmából készített friss felmérés szerint Amerika legromantikusabb városa a Tennessee állambeli Knoxville. Ám ennél sokkal izgalmasabb, hogy a legkevésbé érzelmes hely New York City. A Shame – A szégyentelen nem is játszódhatna máshol, hiszen kiégett, szexfüggő főhőse szinte eggyéolvad lakhelyével ebben a kiváló filmben. McQueen másodszor is megcsinálta!

A különféle fesztiválokról érkező ájult beszámolók rendesen felkavarták a port a Shame – A szégyentelen (későbbiekben csak Shame, egyben ismét üdvözöljük a magyar címadókat) körül, de ahogy a szintén Cannes-ban debütált Drive – Gázt! (szintén: miért? miért?!), úgy Steve McQueen második rendezése esetében sem nyomta agyon a hype a bivalyerős filmet.

A mindössze 25 nap alatt leforgatott mozi főhőse egy szexfüggő férfi, Brandon (Michael Fassbender), aki az „anonim kóros nimfomániások” gyűlésén minden bizonnyal így mutatkozna be: csókolom, 30 múltam, napomat egy kis maszturbálással kezdem, a munkahelyen sem a nagy dolog miatt maradok a wc-fülkében, később pornót nézek, szex-chatelek, flörtölök a metrón, prostikat rendelek, a bárban felcsípett csajokkal a lakásomig sem jutok el, és attól tartok, hogy a váratlanul hozzám költöző húgom iránt is bűnös gondolatokat táplálok. Az utóbbit leszámítva a többi rész nem is hangzik olyan rosszul annak, aki az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) Barney Stinsonját tartja példaképének, még arra is gondolhatnánk, hogy nem a szexfüggőket kéne le-, hanem az átlagembereket rászoktatni erre az életmódra, akkor sokkal viccesebb hely lenne a Kék bolygó. Ez a film azonban azt mutatja be, milyen üresség tátong a megszállott élvezethajhász lelkében és a direktor hamar eléri, hogy a számtalan erotikus jelenet ellenére nem felizgatja, sokkal inkább megrémíti a nézőt.

Michael Fassbender (Shame - A szégyentelen)

Ha már ezt a vásznon ritkán taglalt problémát választotta a rendező, aki nyilván azzal is tisztában van, milyen nehéz egy ilyen anyagot eladni a piacon, akkor már a játékidő elején lesokkolja a publikumot azzal, hogy szinte az arcába nyomja a főhős hímvesszejét, „úgyis mindegy” alapon. Steve McQueen-t ezért nevezhetjük pofátlannak is, ahogy azért is, hogy ilyen névvel született, és mert ilyen pofátlanul jó filmeket csinál. A londoni születésű fekete alkotó 2008-ban mutatkozott be a gyomorszájon rúgással felérő, IRA tagok tisztasági- és éhségsztrájkját bemutató Éhséggel és már ott kiderült, hogy olyan markáns stílusa van, ami generációja egyik legkarakteresebb művészévé teszi őt – kezei között a legalantasabb dolgok is költőivé válnak, lásd a falra kent ürülék, mint a szabadság szimbóluma említett film bemutatkozásában. McQueen ezúttal is érdekesen építi fel a jeleneteit, sok teret hagy színészeinek a kibontakozásra a hosszú beállításokban, megint Fassbenderrel dolgozott és most is egyszavas címet választott. Az utóbbi különösen találó, mivel filmjeiben is szótlan karaktereket vonultat fel, ugyanakkor a játékidő közepe felé mindkét alkotásában szóra bírja őket (majdnem végig vágatlan maratoni beszélgetés az Éhségben; randevú, ahol először mesél magáról emberünk a Shame-ben).

Carey Mulligan (Shame - A szégyentelen)

Van még egy fontos hasonlóság a két mozi között: mindkettő börtönbe zárt hősöket mutat be. Az Éhségben fizikai értelemben is megfosztják a szervezet tagjait szabadságuktól, míg itt Brandon teste a börtöncella. Nem véletlen, hogy Sean Bobbitt operatőr kamerája folyamatosan elmélázik a szereplők testrészein, az egyik utolsó jelenetben (aminek helye van a „minden idők legjobb filmes dugásai” listákon) pedig már el is veszik ebben az útvesztőben - a hipnotizáló snittekben nem is tudjuk, hogy egy bevágott bőrfelület a légyott résztvevőjének melyikéhez tartozik. A kamera végül megáll Fassbender arcán, ami az orgazmus pillanatában egyszerre mutat kínt, élvezetet és kétségbeesést – ez az a pár másodperc, amiért újra és újra pokolra száll a férfi, hogy lelki ridegségét kompenzálja.

Michael Fassbender (Shame - A szégyentelen) (2)

A Shame remekül illeszkedik olyan filmek mellé, mint a Pénzcsináló (Moneyball), a Krízispont (Margin Call), a Made In Hollywood (Somewhere) vagy a Social Network – A közösségi háló, melyek minimalista stílusban, távolságtartó képekkel mesélnek érzelemmentes emberekről, ezzel remekül megfogva az elmúlt évek hangulatát, az imént felsorolt moziknál azonban jóval mélyebbre túr hőse lelkében. Ezen kívül további két filmmel mutat hasonlóságot: az egyik az Utolsó tangó Párizsban, amiben egy hasonlóan enervált férfi menekül a világ elől egy fiatal lány combjai közé, esetünkben azonban nincsenek a művészfilm-, és úgy általában a művészet halálára vonatkozó utalások. A másik darab természetesen az Amerikai pszicho, Patrick Bateman akár Brandon elmebeteg nagytestvére is lehetne. Mindketten menő helyen dolgoznak, jó megjelenésüknek és vaskos pénztárcájuknak köszönhetően könnyebben jutnak hozzá a kívánt testi javakhoz, és mindketten szeretik a zenét, bár Brandon CD helyett bakelitre esküszik és nem tart levágott női fejeket a frigóban, továbbá nem hiúságból közösül, hogy visszanézhesse magát videón, hanem mert függő és pont úgy reszket az „anyagért”, mint egy heroinos a napi betevőért.

Michael Fassbender (Shame - A szégyentelen) (3)

Ilyen meztelen embert ritkán látni vásznon, mindez Fassbendernek köszönhető, aki élete legjobb alakítását nyújtja (prűd Oscar-jedi-tanács, hol a szemüvegetek?), pedig mostanában egyre komolyabb szerepajánlatokat kap: volt szomorú sármőr a kosztümös Jane Eyre-ban, Cronenberg nem túl erős Veszélyes vágyában is ő volt a legkevésbé unalmas figura, sőt, a legutóbbi X-Menben is láthattuk. Azért tökéletes választás, mivel szavak nélkül, pusztán jelenlétével elhiteti, hogy tényleg ő az az Armani-ingbe bújt Adonisz, akinek nézésétől is azonnal felizgul a metrón ülő csaj, ugyanakkor szenvedése is teljesen hiteles. Szívszorító, amikor kudarcba fullad a kísérlete, hogy valakihez közelebb kerüljön, vagy amikor legördül az arcán egy könnycsepp, miközben bárénekesnő testvére előadásában hallgatja a New York, New York-ot. Az utóbbi jelenet a film egyik legemlékezetesebb pillanata, Carey Mulligan, aki próbált szakítani a „törékeny jókislány” imágójával (de ez a dramaturgiailag indokolt meztelenkedés ellenére sem sikerült teljesen), elbűvölően énekli a Sinatra-klasszikust, ami ebben a feldolgozásban nem a tündöklő város dicshimnuszává, hanem keserű balladájává válik. A jelenetet egyébként real time-ban forgatták, három kamera vette a szereplőket, akik közül a két férfi sosem hallotta énekelni Careyt, ezért reakciójuk teljesen hiteles. A hidegen csillogó Nagy Alma amúgy is szinte külön szereplővé válik a filmben, Brandon lelkének tökéletes kivetülése ez a díszlet, ami minden jelenetben jelen van, akár kihalt utcáin fut hősünk, akár az emeleti lakosztályból nézi ködös tengerét, egyhangú felhőkarcolóit.

Michael Fassbender és Nicole Beharie (Shame - A szégyentelen)

A Shame zenéje is kiváló, a fokozatosan erősödő, katartikus főtéma már a nyitójelenetet is emlékezetessé teszi, a klasszikus score beemelése így univerzálissá növeli a privát drámát. Emellett némi humort is sikerült néhány jelenetbe csempészni, a randin okvetetlenkedő pincér például kimondottan komikus figura, jól ellensúlyozza kissé zavart hősünk első és egyetlen szóbeli kitárulkozását. Bár a befejezésen lehetne vitatkozni, hiszen több ponton is el lehetne vágni a sztorit, hogy merészebb legyen a finálé, végül is a megismételt metrós csábítással szépen keretbe fogja a sztorit McQueen, egyben azt is érzékelteti: van remény a változásra. A Visszafordíthatatlant idéző melegbár-jelenet viszont hatásvadász, és a sírva összerogyás az esőben is a melodráma felé sodorja az addig kimért cselekményt. Az viszont jó hír, hogy a szereplők múltjáról nem tudunk meg semmit, csak egy félmondat jelzi, hogy talán gyerekkori környezetük miatt vált egyikük magányos kapcsolatfüggővé, másikuk pedig kapcsolatkerülő zombivá. A Shame így verbálisan titokzatos, képileg viszont zavarba ejtően kitárulkozó, nem nevez meg bűnbakot, pedig egyszerű lenne okot találni a mindenhol jelen lévő instant szex aranykorában. A film inkább végig a főszereplő lelkét kutatja, ennek ellenére mégis rengeteget mond el a jelenről. Vannak helyek, ahol az ilyeneket remekműnek szokás nevezni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A szégyentelen (Shame)

A szégyentelen (Shame)

Brit filmdráma, 2011. Rendező: Steve McQueen. Szereplők: Michael Fassbender, Carey Mulligan, James Badge Dale, Lucy Walters, Nicole Beharie.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 13 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film