Newfound footage

Josh Trank: Chronicle / Az erő krónikája

A talált felvételekből kovácsolt műfajnak lassan egy sztori sem idegen. Akkor miért épp a szuperhősök maradjanak ki belőle? – gondolhatta Max Landis és Josh Trank első egészestés filmje kiötlésekor.

Kérdés, hogy a „found footage” filmelbeszélési metódus ma már garancia-e jó filmre. Gondoljunk vissza a Cannibal Holocaust (1980, talán ez volt az első) hamisított sokkhatására, a Veled is megtörténhet (Man Bites Dog, 1992) sorozatgyilkosának „hétköznapiasítására” vagy a The Blair Witch Project - Ideglelés (1999) által ébresztett félelmeinkre. Még sorolhatnám, de egy dolog biztos: legyen szó szörnyekről, világvégéről, zombikról vagy ördögűzésről, a talált felvételekből kovácsolt műfajnak lassan egy sztori sem idegen. Akkor miért épp a szuperhősök, az X-Men és az Akira maradjanak ki belőle? – gondolhatta Max Landis és Josh Trank első egészestés filmje kiötlésekor. És amire országunk közelébe ért Az erő krónikája, addig otthonában már szinte az Y generáció kultfilmjévé magasztalta a közönsége.

Kép Az erő krónikája című filmből

Figyelem, a trailer (végre) egy kicsit átverés (s remélem, ezzel valakinek kedvet teremtek a mozizásra)! Miről is lenne szó? Andrew Detmer szerencsétlen családi környezetben él. Édesanyja halálos betegsége, apja bántalmazásai és barátainak hiánya elég mély sebet ejt a főhősön ahhoz, hogy egy kamerával zárja ki magát a világból. A világot inkább rögzíteni, mint megélni kívánó Andrew nem is sejti, hogy a felvevőgép erős dramaturgiai és történetmesélési kötelék lesz a róla szóló filmben. Egy rave-party alkalmával ő, az unokatestvére, és a középiskola legnépszerűbb sráca egy földönkívüli tárgyat találnak, ami telekinézissel „áldja” meg őket. Emberfeletti képességeikkel elejinte gyermetegen szórakoznak (lásd: szó szerint értelmezhető Lego-jelenet), megviccelik a játékboltban tétovázó vásárlókat, de mire újonnan szerzett közös erejük szoros barátsággá kovácsolná viszonyukat, már a felhők között levitálnak, autókat siklasztanak ki, és törekszenek felfogni (á la Stan Lee), hogy „a nagy erő nagy felelősséggel jár”. Hogy ezt a törvényt melyikük szegi meg, azt immáron csak a moziban fogjátok megtudni, térjünk a cselekménynél fontosabb dolgokra.

Kép Az erő krónikája című filmből

Szándékosan kezdtem a cikket a „talált felvételes” filmek említésével, hiszen Trank filmje visszahozza mindazt, amivel a Cloverfield vagy Paranormal Activity verte a mellét, de ez a történet egy ügyes ötlettel talán a következő lépcsőfokra is tessékeli műfaját. Végig hangsúlyozottan fontos, hogy a kamera lencséjén keresztül lássunk, hiszen a főhős is csak és kimondottan ezen keresztül érintkezik a világgal. Megszűnik a direkt kontaktus ő és a világ között. Mi sem jobb indok egy finom steadicames mozgásra vagy a first person-film előreléptetésére, mint a telekinézis? Ezennel a stiláris megoldás nem csak formai, hanem tartalmi méreteket ölt, sőt, a kettő, ha erőltetve is, de néha eggyé válik. Részemről annyit, hogy ez a mai általános amerikai filmben csoda. Akár ráerőltetném a következő gondolatot is: ha megszűnik a kamera lencséje, akkor biztonsági kamerák „szemével” vagy egyéb felvevőgépekkel (híradó, iPhone, stb.) látunk, azaz a film szellemes önreflexióval mutat vissza önmaga eredetére. Lencséken keresztül bámuljuk, amit a film egy lencsén keresztül mutat. Ez az ötlet később formailag megerősíti kicsit a (túlfantáziált és erőteljesen kaotikus destrukcióra vezényelt, Akirára emlékeztető) vonalat, ami felé kisiklik a történet. Ügyes, de nem zseniális, elvégre a lencsén keresztül bármi megtörténhet, de vigyázat: „a gép hazudik” (Karinthy is megmondta). Hogy mindezek nélkül kevesebb lenne a film, az biztos. Egy plasztikusabb képpel talán túl ismerős lenne ez a moziélmény is. Ezért ez az első személyű dokumentarista jelleg számomra szerves része marad a filmnek, és közelebb áll egyfajta realitáshoz (még ha egy erős fikciós velő is tartja össze történetünk gerincét).

Kép Az erő krónikája című filmből

Josh Trank és Max Landis szándékosan egy célközönségéhez rokon valóságba akarja burkolni az emberfelettit. De még ha a tinédzser-típusok absztrakcióiról is beszélünk, azt kell mondjam, hogy nekem szimpatikusabb, mint izmos és agyonpúderezett alfahímeket látni. Így jobban üt, ha a szupererő bitorlásának egyik olyan alternatíváját követhetem végig, ahol a kín és fájdalom vezérel, nem pedig Peter Parker kimeríthetetlen jóindulata. Evvel az őszintébb megközelítéssel pedig nem is csoda, hogy apellál a mai generációknak. Kinek nincs elege az agyonpúderezett szuperhősökből?

Kép Az erő krónikája című filmből

Mindezek mellett Az erő krónikája nem szuperhősös, egymást szabdalós film. Inkább talpraesett, néha popkorn-, néha nem, megtestesíti azt a bizonyos „kezdőfilmes” törekvést, feltárulkozik benne egy könnyen kiszimatolható alkotói pátosz, a másra, a létező műfaji elemek új kombinációjára való törekvés. Mindezt részben a „found footage” kezdetbeli formaisága tette lehetővé, ami ezen krónika másfél órás lejárta alatt könnyűszerrel változott tartalommá, majd a bizonyos pókemberi üzenetté: „a nagy erő nagy felelősséggel jár”. Úgy érzem, ezúttal ez garancia egy jobb filmre.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó