Ritter György

/ / /

· írta

Szandál és pixel Az ókori témájú sorozatokról Tanulmány

A tévésorozatok 2000-es évekbeli reneszánsza sok elfeledett műfajba lehelt új életet. Ez alól nem kivételek az 50-es, 60-as években reneszánszukat élő ókori filmeposzok sem. Ugyan a műfaj egyfajta demitizálás útján a 90-es évek végétől (Gladiátor, Trója, Arthur király, Nagy Sándor, a hódító) folyamatosan próbálta visszahódítania a silver screen-t, igazi műfaji megújításra csak a tévésorozatokban volt képes.

Oliver Stone: Alexander / Nagy Sándor, a hódító

Egy műfaj története

A hivatalos néven csak történelmi-mitológiai filmműfajként jellemzett ókori témájú filmeknek több csúfneve is van: peplum, neomitologizmus, ókori revü, sword and sandals.1 Georg Seßlen filmtörténész az antikfilm összefoglaló szignóját használja és esszémben, tömörsége miatt én is ezt a kissé esetleges definíciót fogom használni.2

A filmtörténet hajnalán a fiatal európai nemzetek a történelmet nagy egyének által befolyásolt folyamatként értelmezték. Ebben a folyamatban a történelmi akarat az isteni sorsként, vagy egy személy megváltó akarataként jelent meg. Az ilyen üdvtörténetek miatt sok nemzeti irodalom az ószövetségig nyúlt vissza, erkölcsi és ideológiai elődöt keresve. Az olvasók és a nézők pedig eme óvilágba vágyakoztak.

Két ország – Amerika és Olaszország – vált az antikfilm virágzásának központjává. Előbbiben a bibliai idők (Vitagraph: Mózes élete, 1909) keresztény kultúrkörből származó, nem ritkán szexuális tartalmakkal erősített (Cecil B. DeMille: A kereszt jele, 1932) ügyes, igazságos, érvelő és a saját erejéből isteni segítséggel népeket vezető (DeMille: Tízparancsolat, 1923; 1956) figurák eposzai határozták meg. Utóbbiban az ókori látványosság (Giovanni Pastrone: Cabiria, 1914) nacionalista (Pastrone: Maciste, 1914), háborús propagandává (Luggi Maggi: Maciste az alpesi hadseregben, 1916), majd a Mussolini vezette rendszer ideológiai alaptéziseinek igazolásává vált. Az első világháborús propagandákban a hős, Maciste, földöntúli erejével oszt igazságot. A fasiszta antikfilmekben a főhős a nép által felhatalmazva vezeti népét és hódítja meg a birodalmát, győzi le az ellenséget (Carmine Gallone: Scipione l’africano, 1937).

Carmine Gallone: Scipione l'africano

A második világháború és a neorealizmus hanyatlása után támadt fel a műfaj, főleg amerikai támogatásból.3 Ezt a „B” kategóriás szériát hívták peplumnak.4 A számtalan egy kaptafára készült ókori mozi5 erős, body-builder színészei6 végtelenül leegyszerűsített figurákat, gyermeteg történeteket vittek vászonra. Néha olyan érzése lehetett a nézőknek, hogy a műfaj diktatórikus múltja miatt az alkotók szinte direkt maradtak ilyen szinteken: magyarul a fasiszta Maciste típusú erős embert csak óvodás érzelmű hősként „lehetett” ábrázolni.

Amerikában főleg a mccarthysta kommunizmusellenesség szülte a zsáner újabb reneszánszát, ahol ismét a népet megmentő bibliai hérosz (DeMille: Sámson és Delilah, 1949), majd a lavírozó, melodramatikus ókori politikai életutak (Joseph L. Mankiewicz: Kleopátra, 1963) kerültek vászonra. A műfaj 1965 környékén áldozott le Nyugaton és ugyan pár évre Romániában – szintén a nacionalista rezsimet erősítve – is felütötte fejét (Sergiu Nicolaescu: Dákok, 1965), de alapvetően majd 40 éves álomra szenderültek az ókori csaták.

Joseph L. Mankiewicz: Kleopátra

Kardok és szandálok a tévében

Hogy a műfaj hogyan tudott költséges és „szélesvásznú” volta ellenére a „kis méretű” tévébe költözni, annak sok oka van, de talán a legfőbb, hogy a klasszikus drámai adaptációk, úgy, mint Shakespeare művei (Julius Caesar, Antonius és Kleopátra), szinte biztosították a műfaj jelenlétét a televízióban is. A zsáner sokszor visszatérő feldolgozása volt a Quo Vadis?,7 a római polgárháborúk korszaka (a Caesar körüli 50–60 év), vagy Pompei pusztulása (az 1984-es, 3 részes feldolgozása nagy ívű tévéfilm-vállalkozás volt sztárokkal). Így ezek a témák minisorozat formájában, alacsony költségvetésből, sokszor kevés látvánnyal, kamaradrámák formájában kerültek feldolgozásra. Úgy látszott, amíg a műfaj drasztikusan nem tudja csökkenteni kiadásait, nem lehet megújítani.

Peter R. Hunt: Pompei pusztulása

Ennek ellenére a tévésorozatokban a 80-as évek közepétől egyfajta új tendencia indult el. A 60-as évek nagy peplumhullámának egyik értelmi szerzője és a filmek sűrűn visszatérő forgatókönyvírója Ennio De Concini volt, aki kitalálta, hogy a műfaj működik nagy statiszták és díszletek nélkül is. Ennek apropóján forgatta le 1985-ben a Quo Vadis? című sorozatát (Franco Rossi rendezésében).8 A jelzésértékű díszletek (a regény nagy arénajelenete itt egy kis ketrecbe lett bezárva) és a spórolós kivitelezés sajnos nem oldotta meg a problémákat, mert a forgatókönyv hiányossága unalmassá változtatta a filmet, ráadásul a rossz színészválasztás (Klaus Maria Brandauer, mint Néró) sokszor hiteltelenné tette a sorozatot.

De a forma megmaradt. Egy kis olasz televíziós filmeket gyártó vállalat, a LuX Vide 1993-ban nagyot gondolt. Azt tervezte, hogy 13 részes sorozatban, nagy sztárokkal9, de kis költségvetésből játékfilmre viszi a Bibliát. Az olasz egyházhoz közel álló cégnek sikerült a terve és az utolsó epizód – az Apokalipszis – 2002-re készült el. A bevezető epizódot, a Teremtés és vízözönt Ermano Olmi rendezte10 és a bemutatója a velencei filmfesztiválon volt, ahol ugyan kritikai sikert aratott, de díjat nem nyert. A sorozatban minden évben forgattak egy másfél, vagy három órás „epizódot”. A József című rész Emmy-díjat is nyert. A filmek színvonala változott, de a jól megírt forgatókönyvek (az 1995-ös Ábrahámot Robert McKee, a Story című könyv szerzője írta) és a karakterábrázolás szinte feleslegessé tette a nagy, látványos díszleteket. A sorozat erénye, hogy szinte végig afrikai (marokkói) helyszíneken, nem ritkán tapasztott sárból készült, „palotákban” játszódik, és ha nem is tudja minden esetben kerülni a vallási giccset, a megmerevedett, barokkos Biblia-ábrázolásokat mindenképpen elveti. A LuX Vide később a római birodalommal foglalkozó hasonló sorozatot tervezett Imperium címmel, de ez három rész után kudarcba fulladt. A stúdió későbbi, ókori minisorozatai (Szent Ágoston) már pazarabb, giccsesebb és érdektelenebbekre sikerültek, mint a Biblia.

Az antikfilmek sokszor összetéveszthetőek kistestvérük, a fantasy műfaj filmjeivel. Ennek az oka, hogy a fantasy a peplumból nőtte ki magát, s talán legtipikusabb példája a 60-as évek hagyományát folytató Herkules sorozat (1995–1999), amelyben az igazságosztó hérosz, ha nem is gyermeki lelkületű, de mindenképpen az egysíkú hősök csapatát gazdagítja. A peplumban a csoda mindig redukáltabb, általában mitológiai eredetű, archaizáló. A fantasyban nem a mitológia, hanem a mese világából érkezik ez. A határvonal nagyon képlékeny, mégis a 6 évados Herkulesben ez a változás jól észrevehető a nyitó és záró szezonok között. Érdekes az amazon főhősöket gazdagító Herkules spin-off, a Xéna (1995–2001), amely meghatározhatatlan tere és ideje miatt inkább a fantasy sorozatokat gazdagítja.

Herkules, Xena és hűséges segítőik

Egy műfaj újjászületése

Az antikfilmes zsáner televíziós megjelenését kétségtelenül a moziban sikert elérő Gladiátor (1999) című Oscar-díjas film is serkentette. Mégis talán a 2001. szeptember 11-i események hatása volt az, ami miatt Hollywood és a tévé újra az ókorhoz nyúlt. Az ifjabbik Robert Halmi már korábban is gyártani kezdte szirupos és giccses minisorozatait a Bibliából (Kezdetben vala, r. Kevin Connor, 2000) vagy az ókori Rómából (Kleopátra, r. Fran Roddam, 1999). Az amerikaiaknál divat lett feldolgozni a római polgárháborús időszak egyes fejezeteit (A nagy birodalom, 2005). Ezekből mégis kiemelkedik Uli Edel minisorozata, a Julius Caesar (2002), amely nem Shakespeare művét dolgozza fel, hanem Sulla halálától Caeser haláláig foglalja keretbe az eseményeket. Maga a film izgalmas portrét igyekezett megrajzolni, amely gyengeségei ellenére is nézni való alkotás.

Bruno Heller, William J. MacDonald, John Milius: Róma

A római triumvirátusok időszakát dolgozza fel Bruno Heller, John Milius és William J. McDonald 2005-ös, pazar kiállítású HBO-sorozata, a Róma. A szintén 6 évadosra tervezett széria sajnos 2 szezon után véget ért, mégis nagy nyomott hagyott a műfajon. A sorozat a Julius család történetét mutatja be két légiós barát szemszögéből, akik részesei lesznek szinte az összes nagyobb történelmi eseménynek és folyamatnak. A historikus hűséget azonban még egy ilyen nagy ívű sorozatban sem sikerült tartani, de a hitelesebb karakterábrázolás, a szabados szexualitás, a koszos, sikátoros, késő köztársaságkori Róma ábrázolása szinte szétzúzza az eddigi kliséket és műfajtól elvárt figurákat. Ráadásul az alkotók keverték a zsánereket is: a politikai, a gengszter, a háborús és a melodráma jellegzetességei előnyösen keverednek egymással a 22 rész alatt. Mégis a legnagyobb újítás, hogy az eddigi igazságosztó gyerekes karakterek helyett a két főszereplő katona néha együtt, néha egymás ellen kénytelen megvívni harcát. Az antikfilm egy fő jellegzetessége volt a nő kérdése, amely általában a hős jelzésértékű szerelmét képviselte erotikus kisugárzásával. A Rómában politikus és intrikus, céltudatos nők vannak, akik nem ritkán gyilkos szenvedéllyel helyezkednek el a sakktáblán, testi és szellemi adottságaikat maximálisan kihasználva.

Míg az HBO-n futott a Róma, addig a mozikba került a Frank Miller képregényéből készült stilizált látványorgia, a 300 (r. Zack Snyder), amely technikai húzásaival (kontrasztos, jelzésszerű hátterek, lassítások-gyorsítások stb.) bebizonyította, hogy egy posztmodern stílussal stúdióban is lehet forgatni nagyívű ókori mozit, ráadásul olcsón. Alejandro Amenábar Agora (2009) című mozija pedig Hüpáthia, egy 4. századbeli filozófusnő élettörténetét mesélte el. Műfaji szempontból azért érdekes ez a film, mert a kereszténység és annak etikája negatív éllel jelenik meg benne, ami eddig az antikfilm szinte elengedhetetlen szerves része volt. A kereszténység persze sok filmben nem jelent meg, de a szereplők cselekedeteinek etikai oldala sokszor utalt a katolikus vallásra.

Zack Snyder: 300

A 2010-ben indult, a Starz gyártásában készült Spartacus sorozat a trash műfajokat egyesíti: az antikfilmet, a szoft pornót és a horrort. A Vér és homok címet viselő első évadban Spartacus (az 1. évadban Andy Whitfield; a 2. évadban: Liam McIntyre) sorsát követhetjük nyomon, ahogy a trák zsoldosból rabszolga-gladiátor lesz, aki feleségét szeretné megtalálni. Miután asszonyát megölik és rájön, gazdájának Batiatusnak (John Hannah) köze volt ehhez, fellázítja a gladiátoriskola harcosait. A főszereplőnek azonban még meg kell birkóznia a tudattal, hogy kénytelen volt megölni barátját, Varrót is. Eközben majdhogynem félisteni rangra emelkedik az arénában. A jelenleg futó második évad első öt része alapján azonban látszólag csak a gladiátor-testvériséghez való hűség érdekli. A Spartacus szereplői kevésbé árnyaltak, mint a Rómáé, mégis az első évad viszonylag zárt környezte ellenére is izgalmas széria. A 300 stilizált esztétikájából építkező látványban szinte minden digitális: a háttér, a kifröccsenő vér, az aréna és tömegei. A harcos szcénák kifejezetten brutálisak, állatiasak, abszurdak, nemkülönben az egyes részekben megjelenő, semmi szégyenlősséget nem mutató szexorgiák. Ezekkel nem lenne olyan nagy baj, ha nem lennének a végletekig öncélúak. Az aréna istenei című prequel szezon is a brand elmélyítésén fáradozott, hasonló megoldásokkal. A második évad már nem a Batiatus ház ludusában (gladiátoriskola), hanem több külső környezetben játszódik. A kényszerű színészváltás11 után a második, Vengeance című évadban már nem annyira Spartacus az érdekes, hanem a mellékszeplők: a szerelmét kereső Crixus (Manu Bennett), a meghasonlott tréner, Oenomaus (Peter Mensah), az intrikákba keveredett Glaber (Craig Parker játssza a Spartacust eláruló, majd üldöző praetort) és az előzménysorozat visszatérő főhőse, Gannnicus (Dustin Clare).

Spartacus – Vér és homok

Az amerikai kultúra egyik fő paradoxona, hogy az örök fiatalság hirdetésével (reklám, gyönyörű bőr és örök karcsúság mániája filmekben és tévében egyaránt), szinte az örök élet fétisét hajkurássza testkultuszában, miközben ugyanilyen vehemenciával szereti végignézni a halál különböző bestiális formáit (lásd akár a Fűrész-szériát) is. A Spartacus és az antikfilmes szériák jelen pillanatban ezt a paradoxont egyesítik: a szex- és vérorgiák sorozata ez a széria, és megfelelő adagolásuk adja a „bűnös” élvezet sikerét. A főszereplő olyan sérüléseket él túl, amelyekbe más belehal: sérthetetlen gladiátor, kemény szerető. A történet csak ezek mellett számít érdekesnek. Az antikfilm vágyott ókori világából ebbe a posztmodern univerzumba fejlődött a műfaj, s hogy innen hogyan sikerül továbblépnie, az még kérdéses, de gyanítom, hogy a szex és a belezések egy idő után, a karakán forgatókönyv hiánya miatt unalmassá válnak, főleg úgy, hogy egy fantasy-sorozat, a Trónok harca ezeket a hibákat dramaturgiailag is képes „megoldani”.

David Benioff, D.B. Weiss: Trónok harca

1 A péplum kifejezés az 50-es évek Franciaországában jött létre és általában az 50-es és 60-as években forgatott olasz antik mozikra értik. Szintén ezt az irányzatot nevezte neo-mitologizmusnak Alain Garel filmtörténész véleménye szerint az olasz neorealizmusra adott válasz a peplum a hidegháborús enyhülés idejében (?). Az ókori revü szintén olasz kritikusok szignója, a sword and sandal pedig az amerikai kritikusok tollaiból származik.

2 Lásd: Georg Seesslen: Geschichte und Mythologie des Abenteuerfilms, Schüren, Müchen, 1996, 8–9. o.

3 Mervyn LeRoy 1951-ben a Cinecittában forgatja a Quo vadis?-változatát és ettől kezdve özönlenek a stúdióba az ehhez hasonlatos filmek.

4 A latin peplosz szóból ered; a gladiátor-héroszok nadrágjairól ragadt rá ez az elnevezés, de valójában inkább női tógaruhát jelentett ez a kifejezés.

5 Megközelítőleg 160–170 peplumfilm készült. Egyes filmtörténészek az 1954-es Mario Camerini-féle Ulyssestől 1964-ig határozzák meg a zsáner virágkorát, a legtöbb filmes szakkönyv azonban Pietro Francisci 1958-as Herkulesét tartja a kezdő munkának.

6 A legismertebbek Steve Reeves, Gordon Scott, Mark Forest stb. Lásd: Peplum – Heroes and Beefcake.

7 Talán az egyik legtöbbször feldolgozott téma Henryk Sienkiewicz alkotása, a Pompei végnapjai és a Julius Caesar körüli időszak mellett. Ide természetesen nem értem a bibliai témákat. Az első változat Enrico Guazzoni kissé fűtött erotikájú 1912-es változata, amely botránykővé vált.

8 A 6 részes (360 perces) sorozatot Finnországban két órás mozifilmmé is összevágták.

9 A sorozatban a teljesség igénye nélkül a következő „sztárokat” nyerték meg: Richard Harris, Elizabeth Hurley, Ben Kingsley, Christopher Lee, Monica Bellucci, Gary Oldman, Ben Cross, Dennis Hopper, Jerome Crabé, Sean Bean, Iréne Papas, Max von Sydow, Anouk Aimée, Barbara Hershey, Maximilian Schell, Matthew Modine, Michael Gambon, Vivica A. Fox, Jacqueline Bisset.

10 A sorozat rendezői közül még kiemelkedik a Sámson és Delilah (1996) részt levezénylő Nicolas Roeg.

11 Andy Whitfield színész az első évad forgatása után súlyos beteg lett és elhunyt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk