Sárkányok bolygója

Bevezetés a Kaiju-eigába (szörnyfilmek) 2.

A Toho mellett más japán stúdiók is sikerre vitték a kaiju-eigát, amely a 70-es évek közepére kifújt. Az újjászületés alapja (ismét) a Godzilla (1985) című mozi volt, amely a sárkányistenségek új sorozatát eredményezte. A széria a 2004-es Final Warsig próbálta a mítoszt mélyíteni, amelyben a 60-as évek végi crossoverjeihez hasonlóan fejezte be (egyelőre) pályafutását a leghíresebb japán óriásszörny.

A Daiei-szörnyek

Japán másik stúdiómogulja, a Daiei is megirigyelte a Toho szörnyszériáját, ezért 1965-ben megalkották a sugárhajtású űrteknőst, Gamerát (Daikaiju Gamera, 1965). Noriaki Yuasa rendező szörnyének szárnyalása szintén fekete-fehér szériában kezdődött. Jelentősége abban áll, hogy viszonylag gyorsan vedlett át jótevő szörnnyé, a hidegháború óriásteknősévé, majd a gyerekfilmek sztárjává. Az alkotók minden igyekezete ellenére a gyerekek kedvence maradt Gamera, aki 1965 és 1980 között 8 filmben szerepelt.1 Gamera gyorsan befutott, a 70-es évek kifulladása után is vásznon tudott maradni, de neki is szüksége volt az ezredvégi feltámadásra. Rögtön egy egész trilógiát kapott a Daieitől, a rendezésre pedig Susuke Kanekót kérték fel. A feladata az volt, hogy Godzillának komoly vetélytársat teremtsen. A Gamera (Gamera daikaijû kuchu kessen, 1995), A légió támadása (Region Shurai, 1996) és az Iris támadása (Iris kakusei, 1999) összefüggő filmek voltak, a mitológiát elölről kezdték; az első részben Gyaos-szal, a másodikban egy csapat rovarszerű idegennel, a harmadikban pedig Iris szörnyével küzd meg az óriásteknős. A trilógia utolsó két része lett sikeres, és a kritika is jól fogadta. Újdonsága volt, hogy nagy részben CGI-technikát alkalmazott, ezáltal profibb és a nyugati szemnek is horrorisztikusabb sci-fi készült. Az utolsó rész monstruma, Iris ráadásul a szörnyterror áldozatainak allegóriáját is megtestesítette. A komoly sztori és a horrorkivitel ellenére a 2000-es években újra a gyerekek sztárjává avanzsálódott Gamera.

A népmesei igazságosság és a rombolás terrorjának kérdését egy másik kaiju is érintette – talán nem véletlen, de ez is a Daiei Stúdió terméke volt. Ez a kosztümös, történelmi környezetbe ágyazott Daimajin-trilógia (1966–69). A 17. században játszódó hatalmas Gólem, Majin története valójában komoly drámai alapokra helyezett mozi, amelyben az életre kelt kőistenség szolgáltat igazságot a hatalmaskodó urak ellen. Majin alakja klasszikus életre kelt szoborfigura, haragos démon, aki eltapossa a szegényt és a gazdagot is, de végül kegyelmes és önfeláldozó is. A film sikere trilógiává dagasztotta a történetet, de az egyes epizódoknak nem volt közük egymáshoz. A végeláthatatlan folytatások hiánya miatt talán az egyik legkomolyabb hármasa maradt a műfajnak a Daimajin, amelyhez társult, hogy a filmek messze a kor legjobb trükktechnikájával készültek. Max Tessier filmtörténész szerint a kaiju-filmek többsége amerikai kaptafára készült, ez alól a Daimajin-trilógia a kivétel, amely valódi japán stílust és megvalósítást hordoz.

Daimajin viszont rávilágított a szörnyek jellegére is. Míg King Kong vagy Frankenstein a felettes-én szexuális tartalmakkal töltött ösztönlénye, addig Godzilla és társai inkább a valódi istenségekhez, semmint ösztönlényekhez álltak közel.2 A sugár, ami Godzilla szájából csap ki, annak ellenére földöntúli, hogy radioaktív sugárzáshoz hasonlít. Pálfordulásuk is ennek köszönhető, lényükkel barátai tudnak lenni az emberiségnek és meg tudják oldani problémáikat. A 70-es évek közepére kifújt a szörnymánia, és 10 éven keresztül a tetszhalál állapotába került, hogy újult erővel támadhasson.

Mutánsok háborúja (1985–1999)

A 20. század közepén készült kaijuk nemcsak az örökölt atomparanoiát, de az ökológiai szálat is visszaadták a vásznon. Biztosították a nézőknek, hogy a II. világháború után kivéreztetett Japán katonai flottája bizony készen állt még egy ilyen csapás ellen is (ezt még aláhúzták a 60-as években Ifukube Akira rendszeres katonai aláfestő zenéi).

A 80-as évek szörnymozijai részben felújítják ezt a jelleget. Az 1985-ös Godzilla (Gojira) hatalmas sikere mellett vérfrissítés és az új széria nyitánya is volt. Az új sorozat epizódjai nagy részben összefüggő sci-fik voltak és a sugárzó szörnyeteg túlnyomórészt negatív figura volt. Nem az 1954-es opuszt vették alapul, hanem rebootok voltak. A trükkök fejlődése (de az alapok meghagyása), az izgalmas sztori egy ízig-vérig komoly szörnyfilmet eredményezett, amely távol állt a tokusatsuktól. A film egy atomháború utáni időszakot vizionált, ahol a  sugárzások hatására egy óriáshüllő támad fel az ősidőkből; Godzilla, aki elpusztítja fél Japánt, mire az összefogó erők egy vulkán tüzébe tudják csalogatni. A film rendezője Koji Hasomoto volt, aki sok korábbi kaiju mozi rendezőasszisztenseként dolgozott. A film sikere és a csernobili atomkatasztrófa aktualitása ellenére csak 4 évvel később kapott folytatást. Az új filmnek, komolysága ellenére, nem a felnőtt közönség lett a nézője, hanem a fiatalabb korosztály. Ez előre vetítette a műfaj 90-es évekbeli stílusát is, amelyre leginkább az a különlegesség volt jellemző, hogy túlnyomórészt Godzilla-, Mothra- és Gamera-filmekből állt.

A Godzilla vs. Biollante-ban (Gojira tai Biolante, 1989) óriásszörnyünk a vulkánból tér vissza, hogy egy genetikai mutáns rózsával (!) mérkőzzön meg, akiben egy halott lány szelleme lakozik. A gonosz hüllő vereséget szenved és a tengerbe húzódik vissza. Kazuko Otomoto rendező a genetikai kísérletek visszásságára hívta fel a figyelmet, történetét még egy nagy adag ezoterikus fecsegéssel is dúsította. A Godzilla vs. King Ghidorah-ban (Gojira tai kingugidorah, 1991) már újra egy régi szörnyismerősével verekszik meg Godzilla. A történetet egy időutazás is bonyolítja, amelyben találkozhatunk az óriáshüllő prehistorikus gyermekkorával is. A sorozat folyamatosan élesztette újjá a hatvanas évek „sztárjait” és kliséit, majd „ringbe küldte” Godzillával. A Godzilla vs. Mothra (1992) és Godzilla vs. MechaGodzilla (1993) nemcsak az ellenfeleket rajzolta újra. Ez utóbbi azért is különleges, mert a széria utolsó három epizódjának a nyitánya is, amelyben az óriásszörnynek saját „maga” lesz a kihívója: MechaGodzilla mellett az űrből előbukkanó, külső, fenyegető Space Godzilla, valamint Destroyah nevű szörnyek is az ősszörny képmásai. Az utóbbi befejezésében, egyfajta finálé gyanánt, Godzilla beleesik a pusztulását és ébredését elősegítő kráterbe és elhalkul. A készítők ezzel akarták lekerekítetni a történet szálait.

Az 1985 és 1999 közötti filmek epizódjai között annyi idő telt el, mint a filmek bemutatása közötti időszak. Valódi sorozat volt ez, amelyben több szörny visszatért a 60-as évekből: például Rodan, King Gidorah, Minya (Godzilla fia) és Mothra is. Az új szériában ezek közül csak utóbbi kapott saját filmet, sőt trilógiát, amelyben inkább a pszichedelikus giccs uralkodik el. A Mothra-trilógia Godzilla halála után játszódik, s a készítőknek az volt a céljuk, hogy átszabják a mitológiát, ez azonban minden igyekezetük ellenére nem sikerült, és a 90-es évek lepkelénye nem különbözik a 60-as évek filmjeitől.

A Heisei-korszak Godzilla-mozijait egy spiritiszta lány, Miki is egyben tartja, aki látnokként először Biolante gondolatait, majd Mothra tetteit kommentálja. Visszatér a szörny szigetének sablonja is, illetve a MOGERA,3 amely a szörnyek pusztításainak megelőzésére szolgál. Az első és utolsó Heisei-Godzilla kivételével a filmek nagy része naiv hangulatot áraszt. A Godzilla vs. Destroyah ebből a szempontból más. Már a felütés is, a Szörnyek szigetének pusztulása is komorabb hangulatot áraszt. Godzilla vörösen izzó, mutáns szörny lesz, ellenfele pedig az ’54-es film oxigénes pusztítója (Selzawa professzor), aki egy sor szörnyet ereszt az óceán mélyéről a felszínre. Godzilla túlhevül, legyőzi támadóit, de nem tudja megmenteni magát, erejét átadja fiának, majd eltűnik.

Az új kaiju-széria leghíresebb japán szörnyének halálával véget ért és a Toho eladta a megfilmesítési jogokat, amiből végül a Roland Emmerich-féle amerikai változat (Godzilla, 1998) készült. Annak ellenére, hogy a hollywoodi változatban csak a szörny három ujja és kiáltása emlékeztet az eredetire, alaposan kicsapta a biztosítékot a japán nézőknél, akik bosszút és szörnyük újjáélesztését követelték. Megkapták. Az új sorozat utolsó darabjában még a két Godzilla is találkozott.

Millennium (1999– )

A szálat először Takao Okawara vette fel, aki felrúgta a 60-as évek Toho-bibliáját és egyenesen megmutatta, hogyan öl meg a szörny embereket. Filmje nem folytatás volt, hanem újabb reboot, de nem szöszölt egy filmnyi bevezetéssel. A Godzilla Millenniumban (Gojira ni-sen mireniamu, 1999) egyszerre két szörny is pusztítja a világot. A szörnyek külleme újra megváltozott, sokkal gonoszabbá és pusztítóbbá váltak. Az újítások azonban nem lettek az új filmek alapjai, a széria következő három része az ’54-es alapfilm folytatásának tekintette magát. A Godzilla vs. Megaguriusban (Gojira tai Megagirasu, 2000) a visszatérő szörnyet egy fekete lyukban akarják elnyeletni, de a kísérlet folytán egy újabb szörny érkezik bolygónkra, akivel persze a szörnyek királyának meg kell küzdenie. A film sokban hasonlít a Destroyah-hoz, mégis a horrorisztikusabb hangulat dominál. A közönséget azonban ez se nagyon hatotta meg, viszont amikor az alkotók több szörnyet kínáltak, már a nézők is többen lettek. A Giant Monsters All Out Attack (Gojira, Mosura, Kingu Gidorâ: Daikaijû sôkôgeki, 2001) már közönségsikert biztosított a sorozatnak. Ebben a filmben Godzilla, Gidorah és Mothra esnek egymásnak. Ez a film erősíti a kaiju-szörnyek „istenség” jellegzetességét. Yuri, a riporternő egy ősi könyvből megtudja, hogy Baragon, Mothra és Gidorah az „Őrző Szörnyek”, feladatuk Japán védelmezése. Baragon és Gidorah először jelennek meg pozitív szereplőként. Az emberiség ezzel a három szörnnyel karöltve leckézteti meg a világító szemű, gonosz Godzillát.

Masaki Tezuka rendező kapta meg a Godzilla vs. MechaGodzilla (Gojira tai Mekagojira, 2002) újráját, s szintén az ’54-es filmet gondolta tovább. Az ismerős alapszituációt azzal spékelte meg, hogy a csontvázzá olvadt szörny maradványaiból klónozzák és mechanizálják mását. A két szörny mérkőzése nem ért véget, mert Tezuka folytathatta a Tokyo S.O.S.-ben (2003) a történetet, belevonva a titánok csatájába Mothrát is. Sajnos a film nagyot bukott, és a Toho producerei úgy gondolták, az 50 éves évforduló jó apropó arra, hogy egy időre jegeljék a kaiju műfaját. A Final Wars (Gojira: Fainaru Uōzu, 2004) dirigálására a kultikus Ryuhei Kitamurát kérték fel, aki afféle ironikus emlékművet emelt a szörnynek és összefoglalta a műfaj összes jellegzetességét. A Toho által kreált szörnyek többsége összecsap a filmben.4 A történet nem veszi komolyan magát, a látvány a Mátrixból ismert akrobatikán alapul, viszont az önreflexív humor és Honda rakéta-szimbólumának kiforgatása miatt kellemes szórakozás ez a mozi. Kitamura ismét pozitív hősként mutatta be Godzillát, és ezzel a jellemmel búcsúzott a közönségtől.

A Final Wars után a kaiju-filmek rajongóinak be kellett érniük a 2008-ban készült kölyökfilmmel, a Gamera, a bátorral (Chiisai yuushaitachi), valamint a különleges hangulatú, szürreális A legnagyobb japánnal (Dai-Nihonjin, r. Matsumoto Hitoshi, 2007). Ezek azonban nem igazi műfaji filmek voltak. A 2008-as X szörny támadása (Girara no gyakushu) viszont más volt. Kawasaki Minoru leporolta a Shotsiku stúdió házi szörnyét, Girarát, ami először Kazui Nihonmatsu rendező 1967-es filmjében, az X-szörny az űrből-ben (Uchû daikaijû Girara) jelent meg. Minoru parodisztikus stílusban ismét Japán ellen fordította a monstrumot. A különlegesen groteszk élt az adja, hogy a szörny a G8 csúcstalálkozó közben kezdi el rombolni a szigetországot, miközben a Föld vezetői különböző receptekkel próbálják felvenni a harcot ellene. A filmet, amelyben Takeshi Kitano is feltűnik, az újkori kaijuk legjobb mozijának tartották. Ezt már csak a részben ehhez a műfajhoz sorolható koreai The Host (2006) übereli, amely egyszerre horror és reflexív zsánerkarikatúra is egyben.

A 2000-es évek tehát nem kedveztek a japán szörnyfilmeknek. A régi atomtámadás elleni beidegződés már a múlté, a genetikai kísérleteket és az ökológiai változásokat pedig nem tudta tisztességesen adaptálni a műfaj. A 60-as évekből viszont öröklődött a technokrata emberiség és az organikus természet fenyegetésének motívuma. A természet mutációival válaszol az emberi felelőtlenségre. A 20. század végi kaijuk ezt aláhúzták azzal, hogy láthatóvá vált az ember halála5 a gonosz szörny által, aki csak az utolsó részben változik pozitív hőssé. Ezzel azonban egyelőre leeresztett a széria és maradt a saját magán mulató paródia. Hogy sikerül-e új tartalommal feltámadnia a szörnyfilmeknek, az a jövő zenéje. A sajnálatos 2011-es események (szökőár, atombaleset) újra arra sarkallhatják a rendezőket, hogy új életet leheljenek a kaijuba. Ha ez így lesz, akkor valószínűleg új korszak nyílik a műfaj történetében.


1 Daikaiju Gamera (r. Noriaki Yuasa, 1965); Daikaiju ketto Gamera tai Barugon (r. Shigeo Tanaka, 1966); Daikaiju kuchesen Gamera tai Gaosu (r. Noriaki Yuasa, 1967); Gamera tai uchu kaiju Bairasu (r. Noriaki Yuasa, 1968), Gamera tai daiakuju Giron  (r. Noriaki Yuasa, 1969); Gamera tai maju Jaiga (r. Noriaki Yuasa, 1970); Gamera tai shinkai kaiju Jigura (r. Noriaki Yuasa, 1971); Uchu kaiju Gamera (r. Noriaki Yuasa, 1980).

2 A 60-as évek új mozgalmainak hívei tagadták a tudományos igazságokat és rajongtak a tudományos fantasztikum (köztük Godzilla és társai) iránt. A mindenható lelkek gazdag hagyományai erősítették őket hitükben. Ez is hozzájárult az új fétisek, szekták és vallások (shin shin shukyo) létrejöttéhez. Vö. Conrad Totman: Japán története, Osiris, Bp., 2006, 672.o.

3 „Mobile Operation Godzilla Expert Robot Aero-type”

4 Az egyik csúcspont, amikor japán Godzilla egy laza mozdulattal legyőzi az amerikai Godzillát a Sydney Operaház kárára.

5 A Toho stúdió cenzúrakönyve pontosan előírta, hogyan lehet bemutatni a szörny pusztítását. Az egyik legfontosabb az volt, hogy nem volt szabad holttesteket mutatni. A szörnyek csak az ösztöneik vezérletével rombolhatnak le egy várost. A szent hegyet, a Fudzsijamát nem volt szabad bántania. Egyszer az is előfordult, hogy Japán egyik nagyvállalatának „épületét” taposta össze Godzilla, emiatt a vállalat beperelte a stúdiót, mire a következő filmben a szörny már a Toho épületét is széttaposta.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.