Jim Jarmush büszke lehetne Samuel Benchetrit-re. A francia rendező eredeti módon kombinálta újra a mesterétől ellesetteket, és úgy spékelte meg az egészet egy kis stílustörténettel és rengeteg humorral, hogy a végeredmény a Sundance zsűrijét azonnal lenyűgözte. És nem csupán őket. A remek párbeszédek, a gyönyörűen fényképezett, fekete-fehérben pattogó cselekmény percig sem engedi lankadni a néző figyelmét.
A film szinte minden szereplője „mindig is gengszter szeretetett volna lenni”. Négy történet fonódik egymásba egy országút menti kis vendéglőben.
Egy balfácán rabolni menne be, de sem fegyvere, sem különösebb intelligenciája, sem bátorsága nincs hozzá. És a harisnyán sem feltétlenül lehet átlátni.
Amikor rájön, hogy senkit sem rémít meg, bár legjobb tudása szerint gonoszul néz, és kezével pisztolyt formál a zsebében, inkább elmegy a vécére, aztán elbeszélget a kasszáslánnyal.
A lány maga is szinte gengszterféle volt, de végül becsületes állást talált leütött jövendőbeli főnöke vendéglőjében. A pisztolyától azonban sosem válik meg. Története újdonsült barátjának is ad egy ötletet: talán ha egy emberrel kevesebb lenne a személyzetben, maga is állást szerezhetne a vendéglőben.
Két álgengszter elrabol egy gazdag tinédzserlányt, akivel meggyűlik a bajuk: nem is sejtik, hogy a lány meg akar halni. Csak úgy. De a kötél leszakad, s mögötte a falon láthatóvá válik a felirat: „shit happens”. A lányka maga is segít pár ötlettel a gyengéd lelkű gengsztereknek, és kap egy kanárit.
Négy öregúr – egykori bankrabló – elindul ötödik társuk utolsó kívánságát teljesíteni: elvinni régi erdei búvóhelyükre, hogy ott haljon meg. Barátjukat azonban csak a vesekő kínozza, s különben sem létezik már sem az erdő, sem a rejtekhely. De egy utolsó rablásba esetleg még bele lehetne vágni. Esetleg.
Két kiöregedett rocker beszélget egy ellopott zeneszámról. Talán csak bosszú volt, hisz a tolvaj nője lenyúlása után jelentette meg a Sandyhoz írt számot Oh Gaby! címmel. De szerencsére jó barátok maradtak, és van a károsítottnak – aki a zenét koppintotta – egy táskája teli s tele feléneklendő dalokkal.
És végül az epilógus… álljon itt róla annyi, hogy könnyekig nevettet, és szépen bekeretezi a filmet.
Samuel Benchetrit munkájában tarol a helyzetkomikum, burleszkes jelenetek sorakoznak egymás után, s a film tele van finom idézetekkel. A két emberrabló például kísértetiesen emlékeztet a Stan Laurel és Oliver Hardy párosra: gesztusaik, alakjuk kisugárzása, csetlés-botlásaik és párbeszédeik egyaránt kedvesen ismerősek, s ettől még vidámabbak. A két öregedő zenész párbeszédében pedig ki ne ismerné fel Jarmush Kávé és cigarettájának hőseit? De a történetbe oldódik némi Kaurismäki filmjei és a Pulp Fiction iránti nosztalgia is.
A komikum intelligens és eredeti forrása az, hogy a flash-back jelenetek némafilmként készültek: gyorsak, inzertekkel szabdaltak és csattanósak. Egy másik flash-backben viszont csodaszép, éles kontrasztokkal felvett, körkompozíciót látunk: ugyanők 25 évvel korábban, egy asztal körül – fentről filmezve, lámpa, kártya, kalapok. Külön humorforrás a zene – a jól ismert, klasszikus gengszterfilmes slágerek –, amelyek a rendkívül jól összeválogatott szereplők cselekedeteit kísérik.
„Minden változik”, állapítják meg a kiöregedett gengszterek – ez a gengszterparódia is szervesen illeszkedik a műfaj történetébe, összegzi és átértékeli azon filmek sorát és eszköztárát, amelyeket a vendéglő falán levő képek – sztárfotók – idéznek meg.
