Biztosan mindenkinek van olyan haverja, aki állandóan a társaság központja akar lenni, ugyanazokat a vicceket mondja, ráadásul hatalmasokat röhög rajtuk, a többiek meg, jobb híján, egy darabig együtt kacagnak az illetővel. Nos, a Viva című film egy ilyen haver, de ő még ráadásul a pociján levő hurkákat is szereti mutogatni. Két órán keresztül.
A Viva című film a Viva című nő kalandjairól szól. Anna Biller rendezte, aki egyben a főszereplő is. A hetvenes éveket idézi meg, ami nálam egy hívószó. A hetvenes évekből viszont mindössze néhány fuser bútordarabot, frizurát, ruhát és vintage Playboyt sikerült megidéznie. Persze, a film pont ettől lehetne zseniális, csak sajnos saját zsenialitásának csapdájába esik: ugyanazokat a vicceket mondogatja, röhög rajtuk, és – pont mint az előbb emlegetett haver – lökdös, hogy te is röhögjél. S a vicc az, hogy elég sokan röhögnek is.
Két elhanyagolt háziasszony, miután összevesznek férjeikkel, elindulnak újrafelfedezni a (szexuális) szabadságot. Vivának jut a rögösebb út: kurvának nézik (vajjjjjon miért), folyton penetrálni akarják, neki meg persze „időre van szüksége”. Ez alatt az idő alatt, amire szüksége volt, főleg pongyolában, vagy abban se mászkál a lakásban, iszogat és Playboyt olvasgat. Természetesen a végére mindenki megbánja butaságait és féltékenységeit, s a két nő musicalben lép fel, egy újabb művészi szintre emelkedve.
A Viva ott lő mellé, hogy a folyamatos kikacsintásokkal próbálja elnyerni a néző őszinte figyelmét. Ez sok filmmel működik, de a Viva erre még rátelepít egy másik réteget is, ami szintén kikacsintás. Egyfajta „én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, de azért tetszem neked, ugye?” A hetvenes éveket parodizálná valami nagyon vadul mímelt rafináltsággal, amiből csak orbitális naivság tűnik ki a végén. Hadd fordítsam le falusiasra: egy öszvér, aki lovat játszik, de közben kikacsint, hogy ő attól még öszvér – de igazából nem nagyon haragszik meg, ha lónak nézzük. Na, itt érzi azt a néző, hogy őt tették lóvá.
Mert ez a film olyan mint amikor a Faster Pussycat lányai találkoznak John Watersszel és Tinto Brass-szal és az output egy izzadtságszagú, vidáman lüktető, színes, amatőrködő, idegesítő produkció, a rájátszás rájátszásainak rájá.... értitek.
Lehet, az a bajom, hogy a film elején elárulták, hogy a rendező azonos a főszereplővel. A kettőt igazából ritkán tudom összeegyeztetni, pláne egy ilyen kényes szerepnél, ahol ugyebár saját testünket bocsátjuk áruba. A parodizálás és az önfényezés itt egyszerűen nem fér össze egymással. Pedig a „nő rendez sexploitation-filmet”-formula hihetetlenül sokat ígért.
Ami jó a filmben, az a korszakra utaló harsány és ügyesen kezelt színvilág és operatőri munka, a sokszor tévés jellegű beállítások. A paródia díszlet- és jelmezszinten működik, hatásosan és gúnyosan reprodukálja a korszakot. Megkapják a magukét a hippik is (szokásához híven jó hosszan elröhécselve azon a poénon is) meg a művészek is (a rendező-főszereplő amúgy képzőművész is).
Nem húzom tovább, hogy legalább a filmről szóló szöveg legyen rövid. Az egyik tanárom szavaival zárnám, aki az én egyik filmemre mondta azt, hogy „finggal nem lehet pirostojást festeni”.
