/ / /

· írta

„Anyu csak csótánynak szólít”

Daniel Brühl: Ami a jófiú-imázs mögött van

Interjú

Daniel César Martín Brühl González Domingo a német filmek illedelmes átlagembere. A mutti szófogadó fia, a csinos mädchen odaadó szeretője. De tiszteletbeli erdélyinek is tekinthetjük, hiszen Thurzó Istvánként láthattuk Julie Delpy rendezésében (A grófnő – Báthory Erzsébet legendája). A Goodbye Lenin!, a Becstelen brigantyk, a Fegyverszünet karácsonyra, a Hölgyek levendulában, az Edukators sztárjának két új filmjét, a 2 nap New Yorkban, s a Jane Fonda és Geraldine Chaplin főszereplésével készült Együtt élhetnénk címűt nemrég kezdték vetíteni Magyarországon a mozik. Utóbbi hamarosan a kolozsvári Transilvania Filmfesztivál szabadtéri vetítésén is látható lesz a főtéren.

Spanyol–német keverék vagy. Mi spanyol, és mi német benned?

Daniel Brühl: Ami a jófiú-imázs mögött van

Európainak tekintem magam. Anyukám spanyol, Barcelonában születtem. Sok a klisé mindkét nemzetről. De ismerek olyan spanyolokat, akik precízebbek némely német haveromnál, és olyan németeket, akik lustábbak és kaotikusabbak a spanyoloknál! Rám sem lehet mindig számítani. Megígérek dolgokat, de nem biztos, hogy betartom.

Patkány, csótány, döglégy

Nem érzed néha, hogy beskatulyáztak a kedves deutsch srácok szerepeiben?

„Puhaképű” fickó lévén senki nem hinné el nekem, hogy én vagyok a gonosz keményfiú, ha ilyen szerepben látna. Úgy érzem, elég mozgásterem van a szerepkörömön belül. Egyik első mozifilmemben, a Das Weisse Rauschenben (2001) egy skizofrén figurát kellett megformálnom, vagyis olyan állapotot létrehoznom, ahol nem én vagyok az úr. Ehhez saját határaimat kellett feszegetnem, saját őrültségeimet felszínre hoznom.

Mire leltél?

Agresszióra. Elég erőszakos tudok lenni. Nem is gondolnád, hogy mennyire!

Az életben mi hozza elő ezt belőled?

Sok minden. Az emberi hülyeség, arrogancia, tudatlanság, rossz humorérzék, illetve olyan emberek, akik nem tudnak nevetni magukon. Afféle szeretet-gyűlölet viszonyom van az emberekkel.

És ezt ki is mutatod?

Ki én!

Akkor hogy lehet, hogy a vásznon teljesen más oldaladról ismerünk?

Az esetek 90%-ában azért udvarias társas lény maradok, akivel jól ki lehet jönni. Mégis, anyukám nem győz csodálkozni, amiért ilyen pozitív szerepekben foglalkoztatnak. „Ha az emberek jobban ismernének téged…” – szokta mondogatni. Ő mindig cucarachának, vagyis csótánynak szólít. Meg döglénynek. Mert ugye ő az anyám, és pontosan tudja, milyen kibírhatatlan tudok néha lenni. Ehelyett a filmekben én vagyok az anyuka kedvence.

Wolfgang Becker: Good bye, Lenin!

Ott voltam az Európai Filmdíjak gáláján, amikor a Goodbye Lenin! (2003) tarolt. Köszönőbeszédedben azt mondtad, annyira szeretted filmbéli anyukád, hogy az édesanyád féltékeny lett rá.

Ez egy jól hangzó mondat, tehát némi túlzást tartalmaz. De tény, hogy szeretek közel kerülni a filmbéli partnereimhez. Ebben a vándorcigány életmódban, a néhány hónapos forgatásokon ők jelentik a családod. Egyszer történt csak, hogy ki nem állhattam a filmbéli szerelmemet. Ne kérdezd, ki volt.

Elég, ha megmondod a film címét.

Ügyes próbálkozás! [Nevet.]

Miért választottad a színészi pályát?

Már gyerekként imádtam hazudni. Meg bosszantani és sokkolni a felnőtteket. Első áldozataim a családtagjaim voltak. Ma is zavarba jövök, ha karácsonyi ebédeknél mások füle hallatára anyám feleleveníti a csínytevéseimet. Három-négy évesen különös előszeretettel színleltem azt, hogy halott vagyok. Anyámnak persze nem tetszett a móka.

Utána nem éreztél lelkiismeret-furdalást, amiért megrémisztetted?

Talán két másodpercig. Később a suliban rájöttem, hogy mivel nem vagyok erős fizikumú, a legelőnyösebb pozíció számomra, ha az osztály bohócaként működöm. Így nem leszek az a kívülálló, akit mindig elagyabugyálnak. Mert a gyerekek nagyon kíméletlenek tudnak lenni.

Később kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátnőt. Julie-nak hívták és Párizsban élt. A haverok bevették a mesét. Ám egy nap tanárunk bejelentette, hogy tanulmányútra megyünk Párizsba. Be kellett adnom nekik, hogy éppen most szakítottunk. A lányokkal is igyekeztem elhitetni, hogy tapasztalt vagyok. De amikor akcióra került a sor, ott ugye a hazugság nem segít.

Hogyan reagáltak a csajok, amikor rájöttek az igazságra?

A kedvesebbek édesek voltak velem. Csak a nyafkábbak nem.

Wolfgang Becker: Good bye, Lenin! (2)

Báthory szeretője

Julie Delpy erdélyi témájú kosztümös filmjében a hősnő szeretőjét, Thurzó Istvánt játszottad. Hallottál korábban Báthory Erzsébetről?

Igen, mert néhány évvel korábban olvastam egy könyet róla, és már azon járt az agyam, össze kellene állnom valakivel, hogy forgatókönyvet írjunk róla. Amikor Julie megkeresett, kapva-kaptam az alkalmon. A 2 nap Párizsban (2007) című filmje kapcsán keresett meg először. Két napos munkára hívott. „El akarsz játszani egy buzi srácot, aki gyorséttermeket robbantgat?” Naná, hogy igent mondtam.

Milyen volt A grófnő forgatása?

Nem nagy büdzséből dolgoztunk, Julie-nek okosan, mértékkel kellett költenie a pénzt. Főként a jelmezekbe fektetett be. Ha nincsenek anyagi forrásaid harcjelenetekre, célszerűbb a karakterekre koncentrálni. Így tett. Nem egy vérengzős horror lebegett a szemei előtt, hanem egy romantikus szerelmi dráma. Szomorú portré egy nagyon okos és nagyon magányos asszonyról, aki befolyásos férfiak áldozatául esik.

A magyar nyelvet mennyire ismerted meg e film készítésekor?

Csak a magyar helységneveket próbáltuk bemagolni. William Hurt igyekezett magyar akcentusra szert tenni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült neki. [Nevet.] Ha találkozol vele, nem mond el neki, hogy én mondtam!

Daniel Brühl, Julie Delphy - A grófnő

Tarantino Bar, Berlin

Hogyan pécézett ki téged Quentin Taratino a Becstelen brigantykra (2009)?

A Goodbye Lenin!-ben látott. Nagyon tetszett neki a film. Aztán zsűriben volt Cannes-ban, amikor én az Edukatorsszel (2004) szerepeltem a versenyben. Akkor találkoztunk futólag. A Death Proof (2007) promókörútján Németországban azt mondta egy napilapnak, hogy egyszer szívesen dolgozna velem. Ami persze örvendetes hír, de önmagában még nem jelent semmit. Két évvel később felhívott és elvitt vacsorázni a Hotel Q nevű puccos szálloda kerthelységébe. Én hülye, fehér bort rendeltem, úgyhogy a meghallgatáson mindketten másnaposak voltunk. Ráadásul rossz jelenetet tanultam be. Franciául is akart hallani, de csak az angol szöveg volt nálam. Helyben fordítottam. Lawrence (Bender producer) és ő, amerikaiak lévén, alig akarták elhinni, hogy valaki képes lehet erre. Talán emiatt kaptam végül én a szerepet. Amelyik szó nem jutott eszembe franciául, azt spanyolul mondtam. Amcsik. Úgysem veszik észre! [Nevet.] Még aznap visszahívott, úgyhogy nem kellett heteken át izgulnom a válasz miatt – anyám sokszor látott már ilyen szituációban. Másnap vakációra mentem a szüleimmel. Ez volt életem legnyugodtabb nyaralása.

Nem volt fura nácit játszani?

Dehogynem. Megkaptam a jelenetekben használt filmplakátokat, de nem tudom sehova se tenni őket. Mert tele vannak horogkeresztekkel. Barátaim nem vennék jó néven, ha otthon kiraknám őket a falra. Talán még a rendőrség is belekötne. A pincében kell tárolnom őket. Kár. Pedig nagyon jól néznek ki.

Elképedtem Tarantino forgatókönyvétől. Nagyon kedveltem Lubitschtól a Lenni vagy nem lennit (1942) és Chaplintől A diktátort (1940). Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki átírja a történelmet és viccet csináljon egy ilyen gyászos fejezetéből.

Generációd hogyan kezeli a második világháború terhét?

Az én korosztályom volt az első, mely hangoztatni kezdte, hogy a német kultúra nemcsak a Harmadik Birodalomról szól, és öntudatra, önbizalomra is szert tudott tenni ezáltal, míg az idősebbek Hitler és a Harmadik Birodalom rémtetteinek és emlékének súlya alatt élték le életüket. Berlinben még mindig lépten-nyomon beleütközöl a régi idők nyomaiba, tehát a múlt továbbra is ott motoszkál a fejedben. Megkockáztatnám, hogy ha Hitler nem létezett volna, nem játszhattam volna el a szerepeimet.

Quentin Tarantino: Becstelen brigantyk

Tarantino nyilván behatóan tanulmányozta a 30-as, 40-es évek német filmtermését.

Jómagam is sok korabeli alkotást megnéztem, de ez semmi volt ahhoz képest, amennyit ő látott. Megpróbáltam villogni előtte a filmes műveltségemmel, aminek mindig az lett a vége, hogy továbbszőtte a mondataimat: „Igen láttam, de tudom, ez meg az a film sokkal érdekesebb e témában” – és máris megnevezett olyan mozikat, amikről sose hallottam. A végén már csak bólogattam, mintha tudnám miről beszél.

Igaz, hogy Tarantino ellátogatott a róla elnevezett bárba?

Igen. Vele tartottam. Soha nem fogom elfelejteni a tulaj arcát, amikor megpillantotta Tarantinót a maga hús-vér valóságában. A bár minden egyes részlete valamilyen utalás Tarantino életművére és életére.

Quentin Tarantino: Becstelen brigantyk (2)

Milyen érzés volt egy ilyen megszállott figurával dolgozni?

Mániákus alak. A mozi őrültje és megszállottja. Egészen fellelkesül, amikor azt látja, hogy a jelenetei életre kelnek. Nagyon bátorítóan hat a színészekre, nekem azonban kissé nehezemre esett hozzászokni a módszereihez. Szívesen bömbölteti például hangosan a zenét a forgatáson. Ez nekem új volt. A lövöldözős jelenetnél azt hiszem Led Zeppelint nyomatott. Puritán rendező, aki nem a monitor mögé bújik, hanem a színészeit nézi. Ez is új nekem. Csakhogy baromi magas, nem tud eltűnni a többi alak között, s ezért a jelenléte valahogy mindig rámagasodik a jelenetre. Ráadásul a felvétel közben is fel-felnevet. Ami őrületbe kergetett engem. Mert ezzel tönkreteszi a hangfelvételt. Mégsem kellett utószinkronra bemennem. Valahogy eltüntették a kacajait a hangsávból.

A filmeken túl érdekelte a német történelem?

Nagyon alaposan felkészült a témában. Mindent tudott Goebbelsről és a háborúról. Elárulta, hogy egy idő után már zavarta is a sok tudásanyag, mert megnehezítette azt, hogy elrugaszkodjon tőle, és megalkossa a saját vízióját. Ami nem más, mint hogy a mozi megmenti a világot: egy vetítésen meghal az egész náci tisztikar. Kész fantázia. Szerintem bámulatos ötlet.

Voltál valaha sorkatona?

Nem. Egy normális fickó ma Németországban inkább szociális munkásként tölti le a szolgálati időt. Legalábbis a baráti körömben mindenki ezt tette. Csak a Fegyverszünet karácsonyra (2005) kedvéért kellett bevonulnunk egy berlini kiképzőtáborba. A hivatásos katonák jót röhögtek rajtunk. Puhányok meg buzik voltunk a szemükben. Pláne az első világháborús egyenruháinkban, amik szörnyen festettek rajtunk. Kínos élmény volt.

Hogyan hatott rád a szociális munkásként töltött idő?

Nem hiszem, hogy színészként felhasználtam volna egy figura megalkotásához. De az élmény ráébresztette a lelkiismeretemet az idősek igényeire. Rádöbbentem, milyen sok segítségre szoruló ember van a városokban: nem képesek kimozdulni az utcára, függönyök mögött, szobák mélyén töltik az életüket, és senki sem nyitja rájuk az ajtót.

Stéphane Robelin: Együtt élhetnénk / Et si on vivait tous ensemble?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Good bye, Lenin!

Good bye, Lenin!

Német filmdráma, vígjáték, 2003. Rendező: Wolfgang Becker.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8
  • A látogatók szerint
    8 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds)

Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds)

Amerikai–francia–német akciófilm, háborús, vígjáték, 2009. Rendező: Quentin Tarantino.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6
  • A látogatók szerint
    8 · 82 értékelés
  • Szerinted?

A grófnő (The Countess)

A grófnő (The Countess)

Francia–német filmdráma, thriller, történelmi, 2008. Rendező: Julie Delpy.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6
  • A látogatók szerint
    8 · 8 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk