Martin McDonagh: In Bruges / Erőszakik

A nehéz meló náluk azt jelenti, hogy Ray nem csak a célpontként megjelölt lelkészt, hanem – szerencsétlen módon – az éppen a templomban imádkozó kisfiút is megölte. Ray és Ken ugyanis bérgyilkosok. Főnökük, Harry, aki az angol nyelv kevésbé gazdag káromkodás-kultúráját a lehető legmagasabb szintre tornázza fel minden megszólalásával, úgy dönt, indokolt egy kis pihenés a két ír srácnak, helyszínként pedig mi lehetne optimálisabb, mint a karácsonykor különösen mesekönyvszerű Brugge. Ehhez elég sok hozzáfűznivalója van a Colin Farrel alakította Raynek, aki folyamatos hisztériájával idegesíti a város kulturális értékei iránt egyébként valóban érdeklődő Kent (Brendan Gleeson). Egészen addig, amíg egy filmforgatáson meg nem ismeri Chloét, a kedves dílerlányt. Az események ezen a ponton kezdenek sűrűsödni: Ken élete egyik legnehezebb feladatát kapja Harrytől, képbe kerül egy törpenövésű színész, nagyon sok drog, elméletek a feketék-fehérek világháborújáról, szuicid hajlamú bérgyilkosok igyekeznek megölni és/vagy megmenteni egymás életét, ilyesmi.

Martin McDonagh, a kortárs dráma csodagyerekeként számon tartott ír szerző első nagyjátékfilmjét köszönthetjük a mozikban. McDonagh-nak nem ez az első filmje, sőt. Eddigi első és egyetlen alkotásával, a Six Shooter című rövidfilmmel két évvel ezelőtt egészen az Oscar-díj elnyeréséig jutott. Bár interjúiban gyakran hangoztatta, mennyire érdekli a mozgókép, ez az első nagyjátékfilmje a 38 évesen még mindig nagyon fiatal alkotónak.

Szinte nehézkesen indul be a sztori: a két, kellőképpen frusztrált, mégis átlagember benyomását keltő bérgyilkos utaztatása a bájos kisvárosba – ez már önmagában számtalan vicces szituációt helyez kilátásba, a cselekmény mégsem kalandozik el az idióta félreértések, irracionális lövöldözések világába. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a végéről: minden tisztelet az írónak a befejezésért. Nem követ hagyományos vázat, nem polarizálja szereplőit, nem erőszakol ki se happy endet, se tragikus véget akkor, ha egyiknek sincs helye. Ha másba nem is, talán a színészvezetésbe lehetne belekötni, ha már nagyon muszáj valamibe. A történet elején, mikor a cselekmény maga is kissé döcögősebb, a két sztárszínész mintha nem nagyon találná sem önmagát a helyzetekben, sem egymást, mint partnert. Aztán az események bonyolódásával mindketten helyükre kerülnek, Brendan Gleeson a maga ormótlan, de nyugodt férfiasságával, Colin Farell pedig a néha szinte retardáltságot tükröző tekintetével, nyughatatlanságával küzd a lelkiismerete ellen. És természetesen ne feledkezzünk meg a film utolsó harmadában feltűnő Ralph Fiennes-ról sem, akire azt mondhatjuk, semmi extra, de csak akkor, ha mindenki érti, hogy ez egy ralphfiennesi szinten egyenlő legalábbis a „maradandó élmény” kategóriával.

Azért szerethető ez a film, mert azok közé tartozik, amelyek bármilyen valóságtól elrugaszkodott téma- vagy szereplőválasztásuk ellenére mégis nagyon hasonlítanak az életre. Történnek jó dolgok, történnek rosszak, néha döntéshelyzet elé állítják az embert, néha csak úgy sodródik. Aztán mindig lesz valami.

Utóirat: Túl jó film ez ahhoz, hogy a kritika részeként szóljon egy anyázós bekezdés a magyar forgalmazóról, aki képes volt ezt a címet kitalálni. Szégyen.