Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Gáz’n’roses

Adam Shankman: Rock of Ages / Mindörökké rock

Kritika

Az elkeseredetten új közönségeket vadászó álomgyár most a 80-as évek hajmetálján felnőtt, mára valószínűleg marketingigazgatóként regnáló nyálrockerek pénzét kéri, s cserébe egy röhejes musicalt ad.

Hollywood évi termésének körülbelül 80%-a önmagát újratermelő giccs (sajnos úgy látszik, Európába pont ez a 80% jut el). S ha egy zenei stílusból Broadway-, majd Hollywood-musicalt csinálnak (mint ahogy most is történt), akkor az csak egyet jelenthet: az illető műfaj soha nem volt igazi műfaj, csak egy divatirányzat, s elemei (mivel azok is igazából giccsek) könnyen transzponálhatók nagyszínpadra, illetve vászonra, kihasználva az időközben megfelelő méretűre duzzadt nosztalgiahullámot. Így van ez a kemény zene kilúgozott kisöccsével, a glam rockkal is, azaz a nyolcvanas évek hajmetáljával: zeneileg ugyan kitermelt csomó gyöngyszemet, viszont megjelenésük már akkor is röhejes volt, aranylemez ide vagy oda. A feltupírozott hajak, sminkek, sztreccsgatyák és teátrális mozdulatok kombinációjában a nyers férfilibidó keveredett egy zavarbaejtően feminin látványvilággal – nos, ezt csinálták a Los Angeles-i producerek a britektől importált, sanyarú életkörülmények szülte igazi metálzenével. Látványilag tökéletes musical-alapanyag.

Mindörökké rock

Persze, aztán minden divatirányzathoz hasonlóan a glam rock is kihalt, mostanra pedig kiszikkadt, bebalzsamozott hullájából próbálnak meg kicsikarni némi profitot – egyrészt a zenekarok, akik végtelen utolsó turnékra indulnak, másrészt a szórakoztatóipar, akik így jó harminc év múlva rácsodálkoztak a korszakra, hogy jé, voltak itt jó zenék! A Mindörökké rock ennek a szoborrá merevedett korszaknak a felelevenítését ígéri, de igazából csak a jó öreg hollywoodi musical szabályait melegíti fel, a szokásosnál kicsit keményebb zenével. A sztori nem lehetne klasszikusabb: a szőke kisvárosi leányzó Los Angelesbe érkezik énekesként szerencsét próbálni és imádott zenészeivel találkozni. Seperc alatt kirabolják, azonban szerencséjére összefut a Sunset Stripen egy jóindulatú sráccal, aki a legendás Bourbon Roomban pincérkedik, így azonnal felveszik oda, s egy szerelem kezd kibontakozni. Megjelenik azonban a még legendásabb Stacee Jaxx (Tom Cruise), aki zenekarának utolsó koncertjét tartja a klubban, s a dolgok jócskán összekeverednek. A végén pedig mindenki együtt énekel...

Mindörökké rock (2)

A film legnagyobb baja az, hogy egész egyszerűen képtelenség eldönteni, hogy paródia vagy komolyan veszi magát. Amikor paródiának tűnik, akkor a leggázabb, amikor pedig komolynak tűnik, akkor a legröhejesebb. Ez a kettősség azért zavaró, mert egyrészt ott vannak a nyilvánvaló utalások (Tom Cruise karaktere mintha a Mötley Crüe tagjaiból lenne összegyúrva), amik parodisztikus síkon működnek jobban, másrészt pedig a tradicionális, giccses musical-sablonok (a fiatalok szerelme, a „befutás” nehézsége), amiket túl nagy alázattal kezelnek az alkotók. Ráadásul a politikai korrektség jegyében olyan, a rockzenei szcénából totálisan kilógó dolgokat kevernek a kizárólag fehér férfiak által művelt műfajba, mint fekete énekesnő, vagy homokos pár (Alec Baldwin és Russell Brand) gay-jelenete – valószínűleg ez utóbbi üti ki a legjobban a biztosítékot azokban, akik emlékeznek az irányzatra. A rock-környezetben idegenül csengő, műfajidegen elemek közé tartozik az amúgy gyönyörű hangú Julianne Hough is, aki főszerepben tündökölvén elég sok slágert elénekel, de elég viccesen hangzik az affektáló, kényeskedő, nagyon is „maira” fazonírozott lányhang a klasszikus Poison-, Guns’n’Roses-, Foreigner-, Journey-, stb.-slágerekben.

Mindörökké rock (3)

Ami viszont egész jól működik, az a teljesen szétivott agyú, libidóvezérelte rocksztárt alakító Tom Cruise. Mindnyájunk kedvenc szcientológusa ugyan inkább a Manowarba illene az izmok és a tetkók alapján, viszont teljesen korrektül teljesít vokális téren és az öltözőben, a groupie-kkal is. Még a jó öreg Paul Giamatti is villant egy-kettőt a minden hájjal megkent rockmenedzser szerepében. Sajnos, egy musicalben minden a koreográfiának vetődik alá, így sem jó sztori, sem jó párbeszédek nincsenek, csak filmvászonra puhított slágerek a jó öreg 80-as évekből. A rockzene és a musical-elemek egyszerűen nem keverednek jól, legalábbis filmen nem. A daloknak köszönhetően viszont legalább kevésbé kínosan telik el az a két óra.

Mindörökké rock (4)

Azokat „igaz hitre” téríteni, akik rockzenét semmilyen más formában nem fogyasztanak, nem lehet a Mindörökké rock-kal. Aki a cicanadrágos évek korhű, dokumentarista pontosságú megjelenítését várja, az csalódni fog. Aki régi rocksztárok felbukkanására számít, az is (habár el lehet kapni egyet-kettőt párframe-nyi cameószerepben). Aki kedvenc zenéihez méltó filmes környezetre, azokból tápálkozó narratívára kíváncsi, az is lógó orral fog hazatérni. Kiknek való akkor ez a film?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Mindörökké rock (Rock of Ages)

Mindörökké rock (Rock of Ages)

Amerikai musical, vígjáték, 2012. Rendező: Adam Shankman. Szereplők: Diego Boneta, Dakota Sage Grant, Julianne Hough, Tom Cruise, Matt Sullivan, Alec Baldwin, Russel Brand.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    5/10
  • A látogatók szerint
    8 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film