Láng Orsolya

/ / /

· írta

Gondolatok az első Tarr-monográfiáról Kővári Orsolya: Árnyékvilág. Tarr Béla-retrospektív Recenzió

A Sprint Kiadó Filmkönyvek-sorozatának első része minden bizonnyal hamar el fog fogyni az üzeltekből – igényesen és design-tudatosan (Nemes Anita által) megtervezett és kivitelezett fotóalbum-jellege talán még azoknak a figyelmét is megragadja, akik előtt nem annyira ismert, vagy lelkükhöz nem annyira közel álló Tarr Béla művészete. Azoknak azonban, akik élnek-halnak a „fekete széria” darabjaiért, éltek már át a Sátántangóért létrehívott házimozizást, az hiszem, nem nyújt annyit ez a könyv, mint amennyit az első Tarr-monográfiától várnánk.

Gondolatok az első Tarr-monográfiáról – Kővári Orsolya: Árnyékvilág. Tarr Béla-retrospektív

A budapesti könyvbemutató kapcsán készült interjúban a szerző, Kővári Orsolya elmondta, hogy ez a kötet nem is kíván több lenni annál, mint ami: „A könyv műelemzéseket tartalmaz, elsősorban a filmekről szól, minden másról érintőlegesen.” S hogy miért Árnyékvilág a címe? „Ez a Sátántangó fejezetcíme, utalás a képi világra is, de a szempont tartalmi.” Tehát maradjunk annyiban, hogy ez a fekete-fehér képeskönyv mulandó földi létünk egyik vészjósló krónikásának feljegyzéseit veszi lajstromba a teljesség igényével, a Teljességet ostromolva. A műfajmegjelölés elhagyása szerencsésnek mondható: így minden olvasó oda skatulyázza be a könyvet, ahová akarja, s ennélfogva azt vár el tőle, amit akar. Csakhogy nemigen tudni, ki ennek a kötetnek a célközönsége. Már előzőleg kialakult érdeklődésre épít, vagy éppen azt igyekszik felébreszteni? Jóllakatni kíván, vagy csupán (és ez nem is kevés) étvágyat gerjeszteni?

Az Árnyékvilág mutatósan csomagolt tudománynépszerűsítő kismonográfia. Szerzője, akár az általa leírt Tarr-prototípus, egyszerű nyelvet beszél, de helyenként irodalmi választékkal, bibliai műveltséggel, keleti bölcselettel, filozófiai átitatottsággal nyilvánul meg. Sajnos az apropózás többször is eluralkodik, túlteng az ürügyön, amikor egy-egy film kapcsán prófétákról, sakkról, zenéről szóló szócikkeken kell átrágnunk magunkat. A filmelemzéseket a szerző korábban publikált színészportréiból beemelt részletek gazdagítják. A könyv mottóján az érződik, hogy a szerző egyik kedves vagy aktuális olvasmányából származik, de a személyes dedikációhoz hasonlóan („Péternek”) elüt a kötet lényegi tárgyától. A fejezetelválasztó oldalaknak a megidézett világhoz asszortált koromfeketéje viszont preciőzen végigvitt koncepció. A külcsín elsődleges fontossága az, ami meghatározza ezen kötetet.

Nem arról van szó, hogy a szerző túl magasra tűzte volna magának a célt, amelyet aztán nem ért fel: értő szemmel nézi és elemzi a Tarr-életmű darabjait, mióta az archaikus Apolló-torzó-élmény (a változtasd meg élted, ugye) a Sátántangó formájában annak idején utolérte – a kötet alapját a szerző 2011–12 folyamán, a Kritika című folyóiratban megjelent sorozata képezi. Mindemellett megállapítható, hogy két, egymással nem kompatibilis közeg méregeti egymást, anélkül, hogy valójában találkoznának. Míg a Tarr-filmek alapja egy kiérlelt irodalmi nyelv (legtöbb esetben a Krasznahorkai Lászlóé), amely koherensen hömpölygeti maga előtt az életművet, addig a kezünkben tartott elemzések stílusa csapongó, egyenetlen, és a kötet egésze, mint végső forma sem igazán tanúskodik a szerző szerkesztői jártasságáról – illetve pont azt bizonyítja, hogy nem jó az, ha egy kötet esetében a szerző és a szerkesztő egyazon személyt jelent. Persze ahhoz, hogy egy műhöz közel kerüljünk, nem feltétel, nem is gyakori, hogy az alkotó és az elemző eszköze ugyanabból a fából legyen faragva. De itt az elemző lelkiismeretessége ellenére lelepleződik, azon igyekezete, hogy ezt a gazdagon tömör, hétköznapi és metafizikus síkból gyúrt világot megragadja, és átnyújtsa az olvasónak (a távolságot, mint üveggolyót), sokszor képzavarba, jelzőhalmozásba vész. Például: „A barokk zenéjében reneszánszát éli a szférák harmóniája, csak épp nosztalgikus formában, retró mód, elszakadva az ókori elképzelésektől, az absztrakt matematika területére száműzve.” (41.) Sokat markol, kevest fog. Vagy: „Nem mondhatni, hogy kamrakulcsot adtak az egyébként nemes értelemben egyszerű – avagy egyszerűségében meglehetősen komplex – filmhez. A fenti történet lényegét, bár kétségkívül kézenfekvő, nem a ló szimbólum voltában kell megragadni. A filmbéli ló szimbólum, de más összefüggésben. Az utalás megfejtése más polcon keresendő.” (14.) A méltató mondatok, amelyek a rendező és az általa képviselt formanyelv és tartalom mélységéről, zsenialitásáról biztosítják az olvasót, fölöslegesek, nemcsak egy monográfiában, de ettől a kontextustól függetlenül is. „Egyre kevesebbel mondott el egyre többet. (...) Tarr számára kezdetektől nem kérdés a lényeg szavakba foglalhatatlansága, a kimondott igazságok önmagukban hordozott igaztalansága, a kijelentés képtelensége, ezért nem a redukált kommunikáció, a lassúság, a filozofikus tömörségű képek árulkodnak; csend iránti vágya a sorok között szólal meg.” (33.) 

Tarr rendezői életművének elismerése, megértése, méltó recepciója nem ezen fog múlni. Ami pedig köztudomású, tehát közhelyként kapcsolódik a rendező karakteréhez, az még itt sem tud az újdonság erejével hatni. „Tarr Béla képi világában azonban többről van szó szimbolikus fizikai valóságnál.” (54.) „Minden képe metaforikus, asszociációk egymásba futó láncolatát kelti. (...) Látszólag a végről szól, valójában a végtelent mutatja.” (69.) De a szerző – nevezzük így – lelkesültségén is túltesz Koltai Tamás előszava: „Ezt csak a legnagyobbak tudják. Shakespeare a Lear királyban. Beckett. Harold Pinter. Mindannyian a lét peremén járnak, az egzisztenciális szorongás és a metafizikai fenyegetettség terepén, még ha ez elsőre nem látszik is rajtuk, Beckettet kivéve. Már nincs mit elmondani, mondja valahol éppen Beckett. És mondja, mondja, mondja.” (9.) Szegény. „Tarr Béla, amikor kézbe veszi az elhallgattatott magyar film ügyét, a tetszhalottat próbálja életre rángatni, ez idő szerint ez a mondanivalója. Hiszem, hogy rendezőként ezért hallgat. Hogy mások megszólalhassanak.” (11.) Az előszóval szemközti oldalon a Mester portréja látható, amint sötét némaságába burkolózva cigarettára gyújt. Nem hiszem, hogy az ilyesfajta megközelítések valaha is közel kerülhetnének Tarr autentikus világához.

Tarr Béla: Prológus

A kötet szerkezete a retrospekció gyakorlatán alapszik: az utolsó filmtől elindulva lépeget vissza filmről filmre az első nagyjátékfilmig. Minden filmje, ami hozzáférhető, benne van a könyvben, de nem mindegyik önálló fejezetként. A Hotel Magnezit a Családi tűzfészekben található, a Diplomafilm pedig, ami a Panelkapcsolat korábbi változata, és Tarr Béla utolsó vizsgája a főiskolán, a Panelkapcsolattal került egy fejezetbe. Azt hiszem, azért indultam el visszafelé, mert A torinói lóban Tarr is visszafelé halad.” (A PRAE interjúja Kővári Orsolyával). A kötet erénye, hogy egymásutáni sorrendben (noha visszafelé) láttatja az életmű darabjait, azokat is, amelyekről általában kevés említés esik, vagy például Erdélyben nem hozzáférhető. Ilyen például Tarr 1981-es vizsgafilmje, a Macbeth, vagy a néhány sor erejéig tárgyalt pár perces Prológus (2004). A rendező által utolsó filmnek beharangozott A torinói ló a kötetben a Finálé alcím alatt kap egy rövid elemzésnyi felületet. Ez az in flagranti-kezdés nem amiatt suta, hogy egyből a Tarr-életmű mélyvizébe vet minket, hanem a bevezetés hiánya miatt. Mint ahogyan a kötet végéről is hiányzik bármiféle összegzés vagy lezárás – ahol véget ér a Családi tűzfészek tárgyalása, ott rögtön következnek az adatok: rendezések listája, életrajz, bibliográfia, névmutató. Itt is vannak hiányosságok, esetlenségek: a filmográfiában egy filmnél sincs feltüntetve a stúdió; Tarr születési dátuma mellett öccse már festőművészként és restaurátorként szerepel; a névmutató fölösleges egy ilyen típusú könyv esetében, amelyet a menet közben futó lapszéli megjegyzések felmentettek a tudományos munkával járó jegyzetkészítés elvárása alól. És hogy nem komoly szakmai munkával állunk szemben, példázza egy lábjegyzet: „Részlet Krasznahorkai László Sátántangó című regényéből (Magvető, Budapest, 1985, 9. o.) és a filmből.” (65.)

Végül Koltai Tamás előszavát parafrazálva, nem hiszem, hogy Tarr azért hallgat, hogy a szakírók lekerekített életműről beszélhessenek. De mégis itt van egy súlyos, szép dolog, amit már csak a külföldi fogadtatás tekintélye miatt sem lehetne megkerülni. Üdvözlöm az első Tarr-monográfiát, és behúzott nyakkal várom a következőt!


Kővári Orsolya: Árnyékvilág. Tarr Béla-retrospektív. Sprint Kiadó, Budapest, 2012.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , cikk