Fontos filmek – de jó filmek?

Otto Preminger-portré 2.

Otto Preminger alkotóegyéniségének gyengesége, hogy filmjeinek hangvétele könnyen csúszik dogmatikus állásfoglalásba. Művészi egyenlege meglehetősen vegyes. Egyetlen kimagasló remekművet alkotott: az Egy gyilkosság anatómiáját. És két filmet, ami közel áll ehhez a szinthez: a Laura (1944), amely alapmű a noir műfajban, s a washingtoni berkekben játszódó Advise and Consent (1962).

Otto Preminger filmjeinek többsége nem volt sikeres anyagilag. Hiszen agyas érveléseikkel nem a közembernek szóltak. Preminger ideális nézője a magasan kvalifikált urbánus értelmiségi. De mindig időben előhozakodott egy filmsikerrel, ami megmentette karrierjét (pl. Az aranykezű ember). Ha sikert aratott, jól járt vele – ugyanis rendszerint 50 %-os részesedést kapott filmjei profitjából.

A közép-európai (javarészt Monarchia-beli) nagy emigráns-generációba tartozott, mint Lang, Sternberg, Wilder, Mamoulian, Wyler, Ophuls, Milestone, Koster és sokan mások. Osztrák rokonait az utolsó pillanatban menekítette ki az óhazából, Talullah Bankhead segítségével.(1) Minden bizonnyal ez is tovább erősítette társadalmi igazságosságra és igazságszolgáltatásra kihegyezett érdeklődését. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkorában apja elvitte tárgyalásokra. Ezek elmondása szerint teátrális „show”-k voltak. Nem tagadta, hogy ez beépült az elméjébe. Később, amikor jogi tanulmányait folytatta, csak kétszer ment el az órákra. Nem volt szüksége rá: a tudásanyagot önállóan sajátította el.

Egrecíroztatta a cenzúrát, ostromolta a tabukat: a The Moon is Blue dialógjai (szleng), Az aranykezű ember témája (heroinfüggőség), az Exodus stáblistája (a feketelistás író, Dalton Trumbo hivatalos felvállalása álnév helyett) mind bátor mérföldkövek voltak, s lebontották a cenzúra korábbi megszorításait.

1954-től kezdve fajsúlyos mondanivalókat kibontó filmeket (theme pictures) készített. És jó hosszú filmeket. Ha belemelegedett egy témába, két-három óránál korábban nem ért véget annak kifejtése.

Vitatkozom, tehát vagyok

Abban lelte örömét, hogy filmjeiben nézeteket ütköztetett: érvelések párbajoznak nála. Vagyis mindkét oldalt képviseli. Gyakran a bírósági teremben végzik hősei, ami tökéletes miliő az ilyen vitákhoz. Nem véletlenül jegyzi meg Bogdanovich, hogy Preminger történetmesélőként a jog tisztaságára és logikusságára törekszik. A szereplők mindig két erősen elkülönülő ügyet, illetve filozófiát képviselnek, s ezek intellektuális harca viszi előre a cselekményt.

A párbeszédek tehát ideológiákkal terhesek, a nézetek artikuláltak, a hősök ékesszólóak. A kardinálisban (1963) a bostoni ír családból jött vatikáni tótumfaktum (Tom Tryon) és a náci szalutálást nyilvánosan gyakorló osztrák püspök száll késhegyig menő vitába a Hitlerrel való kompromisszumos lepaktálásról, hogy vajon érdemes-e engedményeket tenni nekik, hogy az egyház fennmaradhasson és a hívők ne kerüljenek koncentrációs táborokba, vagy az első pillanattól kezdve határozottan el kell határolódni a totalitárius hatalmi eszközöktől.(2) Az Exodusban egy völgy fenséges látképével a háttérben zajlik a vita: Eva Marie Saint minden egyén közös emberi voltát hangsúlyozza, Paul Newman viszont a különbözőségüket látja csak, s ami elválasztja az etnikai csoportokat. (Hiszen Izrael szuverenitásáért küzd.)

Az Advise and Consentben is nem kevés filmidőt juttat a szenátusi vitáknak, de közben egy magánéletbeli krízis felvázolásával nagyon fontos dolgot mond a politikai forgószínpad relativitásáról: egyik pillanatban beáldozunk valakit (a melegségét titkoló képviselő öngyilkos lesz, mivel ellenségei készek leleplezni), a következő pillanatban viszont már értelmét veszti az „áldozás” aktusa, mivel az elnök meghalt, új elnököt neveznek ki, és már másutt van a hangsúly.

Preminger egyetlen remekműve, az Egy gyilkosság anatómiája (Anatomy of a Murder, 1959) virtuóz alkotás. A védőügyvéd szerepében Jimmy Stewart ismét ódzkodó héroszt játszik, akinek küldetéstudatát előbb-utóbb felizzítja a szakmai kihívás. Dolgozószobájában már-már szerelmi ódát zeng iszákos kollégájával a polcokon sorakozó vaskos kötetek felé, melyek jogi precedenseket ismertetnek. A pulpitusra Preminger valódi bírót ültetett: Joseph N. Welch jámbor, jószívű magyarázatai és mértéktartó jelenléte ugyancsak üde színfoltja a filmnek. (Ő volt a hadsereg védőügyvédje a McCarthy-perben, mely végre megbuktatta a kommunista-üldözés éllovasát.)

Talán igaza van Bogdanovichnak, aki úgy látta, ez Preminger legszemélyesebb alkotása. Mert a jog mint szakma szeretete sugárzik át rajta. És mert érződik belőle, tulajdonképpen azt ragadta meg, milyen szerepet töltött volna ő maga be a társadalomban, ha a jogi pályára lép. Humort visz a vád és a védelem összecsapásaiba, s a bíró megjegyzéseibe (a terem közönsége is gyakran felkacag). Jó nézni, jó hallgatni az érdekfeszítő érveléseket, élet, indulat és jellemek vannak bennük, nemcsak papírízű deklamálást hallgatunk.

Dogmák és manírok              

Művészi mélypontjain pontosan ilyen szintre süllyed. Terjengős ideologizálásba torkollnak az üzenetei. Az Exodus propagandaízű film. Hiába rúgta ki Leon Urist, a regény íróját, mondván, nem tudja éreztetni a nem-zsidó oldal nézeteit, mégis cionista pamfletet készített.(3)

Amíg A kardinális első két órája egy pap jellemfejlődését, férfiszívének kvázi elcsábulását mutatja, addig Doktor Zsivágó-szerű romantikus eposzt ígér, és bámulatosan izgalmas, de amikor a nácizmus felemelkedése politikai drámává szűkíti a film cselekményét, és tézisdrámává az intellektuális rétegét, a második két órában, lapossá válik minden. A Szent Johanna (Saint Joan, 1957) első felében is jól közvetíti G. B. Shaw humorát (főleg a Richard Widmark által alakított idióta uralkodó alakján keresztül), de a második fele már „leül”.

Preminger nagy vétke, hogy számos filmjében csapnivaló a színészvezetése. De a baj valószínűleg már a forgatókönyvben gyökerezik. Hagyja, hogy színészei társasági kellemkedésekkel, szenvelgő megnyilvánulásokkal béleljék ki a jeleneteket. Már Gene Tierney szűzies makulátlansága is túlzó volt a Preminger-noirokban, de tíz-húsz évvel később az Exodus vagy a Jó reggelt, búbánat (1958) figurái olyan avítt stílusban játszanak, mintha egy rossz 30-as évekbeli moziból léptek volna ki. Az aranykezű ember némely mellékszereplője (például a kerekesszékben ülő feleség) egyenesen idegesítő. Ennek fényében kész csoda, hogy az In Harm’s Way (1965) kiváló alakításokkal van megtűzdelve, s az Egy gyilkosság anatómiájában és az Advise and Consentben is remekelnek a színészek.

Preminger kamerája

Filmnyelvileg objektív stílust kreált a viták tálalására: aprólékosan kidolgozott kameramozgásokkal követi szereplőit. Hiába mondta, „kevés alapelveim egyike, hogy sohasem törekszem szándékosan egy stílust meghonosítani (a filmjeimben), mindig úgy próbálom elkészíteni a filmet, ahogy éppen érzem abban a pillanatban”, mégis, már noirjaiban feltűnik, hogy nála dolly-n van a kamera, kocsizik előre-hátra, fordul oda-vissza, krahnról ereszkedik le, majd halad tovább, miközben a szereplők is haladnak, sétálnak, nemcsak kültérben, akár egy szobán belül is. Élénk figyelemmel követi karakterei rezdüléseit, mozgásait, s ami ebből kiérződik: erőviszonyaik változásait. Kicsit mintha Robert Altman ide-oda pásztázó kameráját előlegezné – bár nem olyan hosszú beállításokkal, melyek néha televíziós közvetítésekre emlékeztetnek.

A Rocky Oscar-díjas rendezője, John G. Avildsen pályakezdőként sameszoskodott Premingernél: „Folyton a kamerába nézett, ő állított be mindent, még a dollyt is”.(4) „Ha közelképet akarok, vagy odasétáltatom a szereplőimet a kamerához, vagy a kamerát mozdítom közel hozzájuk”, mondta Preminger. Hangoztatta, hogy a vágás beavatkozás a cselekménybe, „a szereplők reakcióit mutató snittek alábecsülik a közönséget”, mert a vágás önkéntelenül is állást foglal, nézőpontot ad, s mint ilyen, megosztja a néző figyelmét és szimpátiáját a hősök iránt.(5)  Ez persze egy interjúban jól hangzik, de nyilvánvalóan ő is vág – a snittet ansnitt követi.


1. Ezért ellenkezett Preminger vehemensen, amikor felmerült a lehetőség, hogy megkaphatják Garbót a Királyi botrányra, Nagy Katalin szerepére. Lubitsch azonnal kapott volna az alkalmon, de Preminger ragaszkodott Talullah Bankheadhez. Lubitsch Bankheaden adta ki a keserűségét. Végül magára is hagyta a produkciót.

2. Hitler az osztrák népszavazás után azonnal visszavonja az egyháznak adott ígéreteit.

3. A völgy fölötti vitatkozást leszámítva nem nagyon látjuk az ellenérveket. Legfeljebb a zsidó származású brit parancsnok rezignált mondatait kapjuk a Brit Birodalom által preferált semlegességről Izrael ügyében.

4. Preminger megkedvelte Avildsent, és rábízott egy naplemente-inzertet. Több hetes keresés után megtalálta az ideális helyszínt, ahol felvehetik a magic hourt. 15 teherautónyi stáb követte az egyszerű kép forgatására. Mivel nem volt a Directors Guild of America tagja, gyorsan csatlakoznia kellett. Hamar kiderült, hogy ez túl nagy teher egy produkciós asszisztensnek: a tagdíj horribilis összeg. Könyörgött nekik, hadd léphessen ki, mert nem tudja fizetni. Így is lett.

5. Peter Bogdanovich: Who the Devil Made It, 1997.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó