/ / /

· írta

Túl jón és rosszon

Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

Kritika

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.

A Nagy Oscar-maraton

Eastwood a 80-as évek folyamán csupán egyetlen westernnel jelentkezett (Pale Rider / Fakó lovas), ám az is híján volt a zsánerkritikus jegyeknek.  A Nincs bocsánat inkább a két évtizeddel korábbi „anti-western”, High Plains Drifter / A fennsíkok csavargója rokona lehetne. Mindkét opusz keresetlen hangnemben regél a vadnyugat igazi arcáról, ám az egyik az irónia eszközével nyomatékosítja mondandóját, s az ábrázolt szituációkat tudatosan elemeli a valóságtól, a másik pedig még az abszurd humor kegyét is megvonja a publikumtól, s fenemód nyersen szembesít a korabeli társadalom nyomorúságával. A Nincs bocsánattal viszont a rendező látványosan összegezni kíván, s a forgatókönyvért felelős David Webb Peoplesszel együtt (akit bevallottan Scorsese Taxisofőrje, és Glendon Swarthout The Shootist című, John Wayne főszereplésével filmre – Don Siegel: A mesterlövész – is adaptált regénye inspirált a történet megalkotásakor) valóságos katalógusát vonultatja fel a revizionista határsértéseknek; mintha egyenesen a 70-es évek tendenciáit kívánná betetőzni. Ma már nehéz elképzelni, hogy a forgatókönyv korábban 20 évig porosodott, mire Eastwood váratlanul lecsapott rá. Tette mindezt tökéletes időzítéssel.

Nincs bocsánat (Unforgiven)

Ha a rendező egyszerre túl sok témát óhajt körüljárni, az sokszor a koncepció egységének megingásához vezethet. Szerencsére Eastwood és alkotótársai bölcsen elkerülik ezt a buktatót: már-már zavarba ejtően egyszerű történetet tálalnak, ami ráadásul kimérten építkezik, külső akcióktól sokszor teljesen mentesen, meditatív hangulatban hömpölyög. A higgadt felszín alatt azonban tektonikai mozgások zajlanak. A történet alakulásából ugyanaz az értékrelativizmus olvasható ki, ami már Sam Peckinpah western-hattyúdalában, a Pat Garrett és Billy, a kölyök című filmben is megjelent: az igazságosság és a törvényesség a vadnyugaton csak a maga elvont formájában, eszmeként létezhetett, hiszen maguk a hivatásos fegyverviselők, a rend őrei is köpönyegforgató haramiák voltak, akik önös érdekből, a változás szükségessége folytán pártoltak át a másik oldalra. Big Wiskey törvényszolgája, Little Bill Daggett (Gene Hackman) mintha Garrett távoli rokona volna: ő is a bűn világából küzdötte fel magát a városka élére, ám e felelős rang birtokában sem tesz szert erkölcsi érzékre. A helyi örömlányokat puszta árunak tekinti, a közbiztonság megteremtése érdekében brutális eszközökhöz folyamodik, s a hivatal számára voltaképpen csak ürügy arra, hogy biztosított keretek között áldozzon szadista hajlamainak.

Nincs bocsánat (Unforgiven) (2)

A vele szemben álló főhős, Will Munny (Eastwood) szintén azon fáradozik, hogy valamilyen módon eltaszítsa magától bűnös múltját. Az egykori bandita, akit hajdanán a felesége váltott meg, s aki özvegyként a nyomorúságos disznópásztorok keserű kenyerét eszi, az expozícióban szinte még karikatúra-jellem, Eastwood kísérteties kalandor-hőseinek furcsa ellenpontja. A cselekmény elmélyülésével azonban kibomlanak valódi karakterjegyei: egy megtört, kivénhedt gyilkost látunk, akinek az a tragédiája, hogy a jobb élet reményében ismét ölnie kell – amitől immáron irtózik. Munny tömeggyilkos révén egyáltalán nem azonosulásra csábító hős, ám kegyetlenkedéseiről csak a dialógusok adnak hírt, vizuális formában azok nem jelennek meg. Mindez szinte természetes, már Henry King 1950-es – a múltjával szakító haramia típusfiguráját megteremtő – westernje, a The Gunfighter / A pisztolyhős is ezzel a megoldással él. Így Munny alakja valamivel szimpatikusabbá válik a nagyérdemű szemében, mint a Hackman által alakított, teátrális stílusú zsarnok, ám ez csak egy szükségszerű lépés a karakterkezelésben. A Nincs bocsánat végleg leszámol a jó és a rossz hagyományos kategóriáinak utolsó csíráival is: csak a gyarlók állandó köre létezik. Ned (Morgan Freeman), Munny egykori fegyvertársa, a hiú és vérre szomjazó Schofield kölyök (Jaimz Woolvett), a szintén bűnözőből „civillé” vedlett Angol Bob (Richard Harris), a prostituáltakat kaszaboló marhapásztorok és az önző ivótulajdonos egyszerre áldozatai a világuknak, és tudatosan ellenszegülnek a törvénynek. A karaktereknek tehát nincs igazán kézzelfogható erkölcsi kiterjedése, mindig az adott élethelyzettől függ, hogy milyen fénytörésben látjuk őket.

Nincs bocsánat (Unforgiven) (3)

Sokkal érdekesebb és újszerűbb viszont, ahogy az alkotás a bűnelkövetés morális vetületeihez viszonyul. Egy ponton maga Munny fogalmazza meg saját álláspontját a megannyiszor bátor, férfias rituáléként megénekelt fegyveres vadnyugati konfliktusról: az emberölés az elkövetőnek is árt, nemcsak az áldozatnak. „Rohadt érzés, ha megölsz valakit. Elveszel az illetőtől mindent, amije volt. Sőt, azt is elveszed tőle, amije lehetett volna” – jegyzi meg, s talán nem is szorul különösebb magyarázatra, hogy eme lélektanilag realista okfejtés milyen élesen üt el a klasszikus westernhős-típusok pszichológiai felépítésétől. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, azt mondhatnánk, hogy a hagyományos protagonista kötelességből öl (lelkifurdalás nélkül), a Nincs bocsánat szereplői pedig azért, mert részegek és duhajok. (Habár a film belső világa talán éppen ezen a sarkalatos ponton veszít a realista hitelességből, ugyanis kissé elsietett és képzeletszegény feltételezés, hogy a régi vadnyugaton a mértéktelen alkoholfogyasztás volt az öldöklések legfőbb forrása.)

Nincs bocsánat (Unforgiven) (4)

Eastwood és írója természetesen nem mulasztja el mítosz és valóság viszonyát, illetve a mítoszképződés gyakorlatát is brutális kritikával illetni. A Little Bill és Angol Bob házi regényírója, Beauchamp (Saul Rubinek) közti jelenetek szinte önálló „testet” alkotnak az elbeszélésben, hiszen a narratív fővonalhoz egyáltalán nem kapcsolódnak, hanem a közvetlen önreflexió formáját öltve a vadnyugati legendavilág hamisságát leplezik le. Az olcsó ponyvákat gyártó Beauchamp hazugságokból emel katedrálist Angol Bobnak, szemernyi igazságmag köré szőtt történeteiből árad a naivitás és az álságosság bűze. A Little Bill által feltárt „valódi világ” kegyetlen ugyan, de legalább nem illúziókra épül. Mintha Eastwood is pontosan ezt szeretné sugalmazni utolsó westernjével: a dajkamesék, a jó és a rossz örök történetei ugyan színesek és szórakoztatók, de az igazi vadnyugatot másutt kell keresni.

Nincs bocsánat (Unforgiven) (5)

A színészi alakítások kitűnőek (különösen Gene Hackmané, aki igazán rászolgált az Oscar-díjra, valósággal egybeforr a szerepével), Lennie Niehaus zenéje pedig nagyban hozzájárul a lírai hangulathoz (a legendás, szomorkás főtémát egyébként nem ő, hanem maga Eastwood szerezte). Hosszasan lehetne elemezni a pontosan 20 éve debütált alkotás utóéletét, azonban elég, ha csak annyit említünk, hogy a Nincs bocsánat után a 90-es évek folyamán minden második rendező búcsúbeszédet kívánt intézni a Vadnyugathoz.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Nincs bocsánat (Unforgiven)

Nincs bocsánat (Unforgiven)

Amerikai western, 1992. Rendező: Clint Eastwood. Szereplők: Clint Eastwood, Gene Hackman, Morgan Freeman, Richard Harris, Jaimz Woolvett, Saul Rubinek, Frances Fisher.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    10 · 12 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film