Kalotaszegtől Kairóig – s vissza

Széfeddin Sefket bejre emlékezik volt felesége

Széfeddin Sefket nevére kevesen emlékeznek ma, pedig nagyon izgalmas figurája a magyar–román–török kultúrtörténetnek, ráadásul munkássága átível mindenféle műfajokon és műnemeken: filmes, zenei és irodalmi része is van. Viszonylagos ismeretlenségének az is oka lehet, hogy neve számtalan alakváltozatban fordul elő: még az IMDb-n is két verzióban szerepel, egyszer a Kalotaszegi Madonna írójaként, magyarul, aztán arabos átírásban jópár egyiptomi film rendezőjeként.

Széfeddin Sefket Tibor (vagy ha úgy tetszik, Seif el Dine Shawkat) Kolozsváron született 1913-ban, az akkori török főkonzul gyerekeként, tekintélyes múltú család sarjaként. Csodagyereknek számított, első verse hatéves korában jelent meg, s ha arra nem is, de A Donáth úti orgonák szövegére biztosan emlékszünk. A filmes pályának is magyarul kezdett neki, a Kalotaszegi Madonna történetéért volt felelős, s miután a II. világháború után kiutasították Erdélyből, arabul épített filmes karriert Egyiptomban, Libanonban, Szíriában és még ki tudja, hol. A kolozsvári Almásy László Kultúrtörténeti Kör egyik augusztusi kiadása ezt a Széfeddin Sefket körül kialakult titokzatos homályt próbálta oszlatni egy nagyon is hiteles forrással: a szintén erdélyi születésű Nagy Annát, a bej egyik hajdani feleségét hívták meg, hogy emlékezzen Szefire. Az alábbiakban a közönségtalálkozó kivonatolt és szerkesztett változatát olvashatjuk.

Nagy Anna: Gyerekkori álmom volt, hogy eljussak Egyiptomba. Hogy miért pont Egyiptom? Nem tudnám megmondani. Mindenkinek van egy ilyen álma. Az 50-es években utazásról szó sem lehetett, de én eldöntöttem, hogy elmegyek Egyiptomba. A pénzt lassan gyűjtöttem össze, a nagyszünetben egy forintra nem tejet, hanem bélyeget vettem. Félév végén az osztályfőnök megkérdezte, hogy ki mire gyűjtötte a pénzt. Mikor kiderült, több volt a nevetés és a sajnálkozás, mint a megértés, de teltek-múltak az évek... 1959-ben karácsony előtt mentünk édesanyámmal az Úttörő Áruházba vásárolni és egyszer csak hallok egy nagyon nagy kiáltást. „Joli!” Édesanyám: „Szefi!” Fogalmam sem volt, hogy kiről van szó, a lényeg az, hogy már nem mentünk be az Úttörő Áruházba, a Kárpátia Étterembe mentünk.

Mivel Egyiptomba készültem, végre tudtam róla kérdezni – mondtam, minden álmom, hogy Egyiptomba eljussak. Nagymamám legjobb barátnője volt Szefi édesanyja. Mami azonnal meghívta Szefit vacsorázni. Szefi nagyon szerette az erdélyi konyhát, később azt mondta, hogy a házasságban a legjobb az anyós főztje – és igaza volt. Úgyhogy az első vacsora után Szefi rendszeresen járt hozzánk. Akkor készített elő egy magyar–külföldi koprodukciót, ebből lett az egyiptomi–magyar közös film, aminek a forgatása kb. három évet vett igénybe (Egyiptomi történet, 1963).

De mivel abban az időben senki nem tudott utazni Magyarországon, de mindenki szeretett volna utazni, bármilyen jobb film jó volt arra, hogy emberek tudjanak jönni – filmgyári emberek, nemcsak színészek. Egyiptomból jöttek Budapestre és fordítva. Helyszínkeresés, operatőrkeresés, mindenki cserélődött. És amikor Szefi Pestre jött, mindig jelentkezett. És én voltam az, aki majdnem megkértem a kezét, annyira akartam Egyiptomba menni. Megmutattam a bélyegeket, az olvasmányaimat és megígértem neki, hogyha meghív, az első fizetésemből vissza fogom fizetni az utat. Szefi azt mondta, hogy kisfiacskám, meg vagy hívva. Akkor végeztem az első évet a jogon.

Egyiptom még csodálatosabb volt, mint amit elképzeltem, olyan két hónapom volt, ami ritkaság az életben. Vissza kellett jönni, kezdődött az egyetem. Alexandriában szálltam hajóra és azt mondtam magamban, hogy én ide mindenképpen visszajövök. De akkor már úgy látszik, hogy ez már kölcsönös volt, mert Szefi utána azt írta nekem, hogy „kéken és karcsún eltűntél a Földközi-tengeren, de vissza fogsz jönni”. Pár hónap múlva újra jött az Egyiptomi történet forgatására és akkor megkérte a kezemet.

A leánykérés

Amikor Szefi Budapestre látogatott, mindig az Astoria Hotelben szállt meg, ami egész közel van az Eötvös Lóránd Tudományegyetemhez, a jogi karhoz, ahová én jártam. Ott kérte meg a kezemet az Astoriában, utána nekem előadásra kellett menni, bementem az egyetemre, első dolgom volt, hogy mindenkinek elmeséltem, mi történt: az Astoria Szállodát, a gyűrűt – egy szkarabeusz-gyűrűt, ami szerencsét hozott, ami ma is megvan, ez óriási dolog volt. Hát a lányok borzalmasan kíváncsiak voltak, hogy néz ki. Mondtam, hogy nagyon kulturált, nagyon intelligens, nagyon művelt, nagyon csinos, nagyon elegáns és nagyon jó szaga van. Szefi egy nagyon-nagyon könnyű férfikölnit használt, keveset, de mégis volt valami egész más szaga, mint ami az 50-es évek végén Magyarországon volt. Ezt elmondtam a lányoknak és azt is, hogy két órakor, az előadás után értem fog jönni. Mindenki ott lógott az ablakban.

Az első emeleten volt a tanterem, az Egyetem térre nézett, három nagy ablakkal, minden lány ott volt. Szefi nagyon elegáns volt, még egy sétapálca is volt nála, amit különben nem nagyon hordott, elefántcsontból készült a vége. A lányok nagyon meg voltak elégedve, és ezután egy pár hónapra volt az esküvőnk. Én még a másodévet befejeztem a jogi karon; Budapesten volt az esküvőnk, édesapám rendezte a polgári esküvő után a fogadást otthon, ami családi körben zajlott le. Sajnos az erdélyiek nem tudtak jönni, mert nagyon nehéz volt akkor utazni, úgyhogy kevesen voltunk, de aki ott volt, azok mind nagyon közel voltak hozzánk és Szefinek volt egy öccse (Şevket Muzaffer József autóversenyző), ketten voltak testvérek, ő is ott volt, a feleségével együtt, és így Szefi oldaláról is képviselte valaki a családot, nem volt egészen egyedül.

Édesapám volt az egyetlen, aki nehezen egyezett bele ebbe a házasságba, soha nem akarta, hogy elmenjek Magyarországról, soha nem értette meg, hogy a testvéremmel együtt eljöttünk, és mindig figyelmeztetett arra, hogy ha mindenki úgy viselkedik, mint mi és eljövünk az országból, és azt nézzük, hogy a mi életünk hogy alakul, mire leszünk képesek külföldön, akkor Magyarország nem is lenne olyan, amilyen. Apám hosszú éveken keresztül nem értett meg minket és nem is akart megérteni, csak jóval később, mikor már a testvérem is és én is Amerikában éltünk és egyenesben voltunk, és először sikerült kijönniük a szüleimnek. Felmentünk a hegyekbe New Hampshire-be, ahol édesapám azt mondta, hogy látod, kislányom, ez nagyon hasonlít Erdélyhez, csak éppen nem áll a szívünkhöz olyan közel, mint Erdély, de a hegyek hasonlóak, életetek más lett, egyetemet végeztetek, előre jutottatok, most már kezdem megérteni, miért jöttetek el. És végül is megbocsátott édesapám...

Omar Sharif, Dalida és a többiek

Boros Lóránt házigazda: Kairó központjában van Zamalek szigete, ott laknak a tehetősebb kairóiak, ott működik a legtöbb külképviselet, és azt szeretném, ha elmesélnéd, hogy gyakorlatilag egy lépcsőházban laktatok Omar Shariffel, aki kairói kopt keresztény családból származik, eredeti nevén Michel Demitri Chalhoub. Elvett egy muszlim hölgyet, ekkor törvényszerűen át kellett térnie az iszlám hitre, így vált Omárrá. Omar Sharif eredeti szakmája mérnök, matematikus volt. Hogyan indult el a filmiparban? Hogyan hódította meg a filmvilágot, ikonikus sztárrá válva, Las Vegas és Monte Carlo csillagává?

N. A.: Zamalek szigetén indult minden, ahol Szefi lakott, a Mahmud 5-ös szám alatt. Ez egy hat lakásos, nagyon szép régi villa volt, ahol a földszinten, az első emeleten lakott Mariam Fakhr Eddine, aki Egyiptom legnagyobb színésznője volt, a nemzet színésznője. Végtelenül tehetséges, kedves, őszinte, nagyon jó ember. Összebarátkoztak Szefivel. A másik lakásban Dalida lakott, akivel szintén nagyon összebarátkoztak. Omar Sharif is abba a házba költözött, ahol Szefi lakott. Mire én kiértem Kairóba, már csak Szefi lakott a házban, a többiek mind elköltöztek, ugyanis Szefi addig magyarázta Omar Sharifnek, hogy nagyon tehetséges, nagyon szép férfi, hollywoodi jelenség, ne Kairóban próbálkozzon, hanem külföldön. Szefinek a külföld akkor Rómát jelentette, a Cinecittàt. Addig beszélt Omar Sharifnek, amíg az végül is elment, Szefi utánament, megismerkedtek Anna Magnanival, akit Szefi végtelenül tisztelt és szeretett mint színésznőt. Omar Sharif végül ott maradt Rómában, ott indult el a karrierje Anna Magnani segítségével. Fakhr Eddine is kiköltözött a házból, ő megmaradt végig a nemzet nagy tragikájának, Dalida pedig elment Párizsba, ahol, hát, szomorú lett a vége. Úgyhogy ez valamikor egy nagyon érdekes ház lehetett, és el tudom képzelni, ismerve a lakásokat, hogy milyen remek lehetett, ebben a társaságban élni a hétköznapi életet és rendszeresen összejárni vagy kimenni vacsorázni.

Szefi forgatáson

A Kalotaszegi Madonnát 24 évesen írta, ami egy nagyon érett munka, de nagyon fiatalon írta. Sok emberhez viszonyítva, elmondható, hogy igen, kétségtelenül nagyon korán fejlődött. Mindig nagyon szeretett olvasni. A délelőttöket általában Kairóban is az íróasztala mellett töltötte. Olvasott, írt, de a reggeleket mindig az újságokkal kezdte. Több nyelvet beszélt és mindegyiket anyanyelvi szinten. Magyarul, törökül, olaszul, franciául tökéletesen beszélt. Arabul Egyiptomban tanult meg, de szintén folyékonyan beszélt és írni-olvasni is tudott. Az újságok jelentették mindig a reggeli programot, valamilyen okból kifolyólag, illetve nem valamilyen okból kifolyólag, mert valóban a Le Monde francia napilap az egyik legnívósabb a világon. Mindig ezzel kezdte. Tíz óra után, miután megitta a harmadik kávét, a mazbutot (közepesen édes vagy sok cukorral készült kávé – B. L.), akkor elkezdett írni.

Nyilvánvaló, hogy rám nagy hatással volt az, hogy ilyen sok nyelvet beszél. Én csak oroszul tanultam, mert kötelező volt az iskolában, úgyhogy tulajdonképpen az első tanult idegen nyelvem a francia volt. Ezt Szefinek köszönhetem, aki mindennap egy órát foglalkozott velem, úgy, hogy az újságot kellett elolvasni, ami sokkal nehezebb volt, mint egy jó regényt olvasni.

Amit szintén csodáltam, hogy a filmes világban hogy működik, az a rettenetes rendszer és nyugalom, ami benne volt, és amit árasztott forgatás alatt. Nem előtte, nem utána, hanem a forgatás alatt. Akkor ott olyan rend volt és úgy működött minden, ahogy azt az ember elképzeli, hogy kéne legyen minden filmezésnél. Valami volt benne, amit át tudott adni azoknak, akikkel dolgozott és minden működött, minden úgy ment, ahogy akarta, nem volt idővesztegetés, előtte meg utána viszont annál több. Mert Egyiptomban, az arab világban vagyunk, ahol az idő egészen más fogalom, mint nekünk, európaiaknak vagy egyéb kontinenseken. Az embereknek nincs időérzékük, nagyon sok mindenre azt mondják, hogy bukra, ami azt jelenti, holnap, vagy báde bukra, az holnapután. Az nem biztos, hogy valóban holnap vagy holnapután, az lehet egy hónap, lehet egy év, lehet bármi. Na, úgyhogy egy ilyen világban, az a tény, hogy a forgatások mindig úgy mentek, ahogy azt az ember elképzeli, pontosan és időben mindenki a helyén volt és mindenkit tudott mozgatni, ezt én nagyon csodáltam.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.