Csoma Emőke

/ / /

· írta

Háztűznézőben Felliniéknél

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban

Beszámoló

Róma azon városok egyike, amelyek nagy valószínűséggel előkelő pozíciót foglalnak el mindenkinek a bakancslistáján. Egy olyan hely, amelyet látni kell. Számomra viszont az „örök város” fogalma leginkább azzal vált egyenlővé, hogy minden turista örökkön-örökké ugyanazon látványosságok megtekintését erőlteti, lélegzetnyi teret sem hagyva egymás létezésének a parázsló hőségben. Amiről viszont sokan nem tudnak, vagy csupán merő érdektelenségből kihagynak, az maga a nagybetűs Paradicsom, ahol kellemes magányban, hűs lombok árnyékában a filmtörténet legnagyobb alakjainak lábnyomait követve ismerhetjük meg a múltat.

Amint a turistának sikerül kimenekülnie az óváros központi forgatagából, a történelmi múlttal túlfűtött nehéz épületek köddé válnak, és néhány órára bőven elégnek bizonyul, ha az egykori Római Birodalom antik régisége helyett csupán az 1950-es évekbe ugrunk vissza. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nehéz lenne eljutni a Cinecittàhoz, hiszen csak a két metróvonal egyikére kell felpattannunk, a sebes vagon pedig szó szerint a moziváros előtt tesz le, a város délkeleti részében. A megérkezés pillanata egyben szomorú is, hiszen a stúdió dolgozói méretes bannerekkel próbálják segélykiáltásukat eljuttatni a világnak (a sztrájkról bővebben itt lehet olvasni), még velem is megígértetik, hogy kifele jövet mindenképp vásárolok egy plakátot vagy trikót, egy jobb világ érdekében.

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban

A bejáratnál uralkodó káosz viszont egy pillanat alatt elillan, amikor a jegy árát (ami a kelet-európai pénztárcákhoz viszonyítva sajnos elég borsos: a kiállítások megtekintése 10 euróba, míg a díszletek közötti idegenvezetős túra 20 euróba kerül) kifizetve beléphetek a tulajdonképpeni stúdió udvarának területére. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy kissé úgy éreztem magam, mint Jack Torrance a Ragyogásban, aki az üres bálterembe belépve is tömeget látott, csak ebben az esetben az egykor a Cinecittà területén alkotó óriási tehetségek elevenedtek meg előttem, én pedig tömény helyett kávéval csillapítottam izgatottságom.

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban (2)

Már a stúdió belső udvara is letisztult harmóniát áraszt, itt ütközik össze igazán az ókori múlt és a modern jelen. A régi felszerelések, állványok, kamerák, reflektorok a friss zöld gyepen töltik örök pihenésük kellemes pillanatait, az antik gladiátorok és hősök szobraival díszített út pedig büszkén vezet a fő épületek irányába. A kávézó teraszán is ezek a szigorúan magasló szobrok díszelegnek, legelőször azt a benyomást keltve, mintha ők is csak épp egy kis eszpresszóra ugrottak volna be a mozivárosba. Az udvar legimpozánsabb eleme mégis a Fellini Casanovájából származó Venusia-szobor, mely kíváncsi tekintetével reménykedve leselkedik kifele a földből, mintha saját szemével is ellenőrizni akarná az arra járókat.

Fontos tudnivaló, hogy a stúdiót Benito Mussolini és Luigi Freddi alapította 1937-ben, a fasizmus eszméinek könnyedebb terjesztését remélve – szlogenjük az volt, hogy „a film a legerősebb fegyver”. Ilyen értelemben kitűnő háborút vívtak, hiszen az első hat év során közel 300 film készült el a Cinecittà berkeiben. A II. világháború alatt viszont az olaszok német kézre kerültek, melynek sanyarú következményei legalább annyi pozitív eredménnyel tanúskodhatnak, hogy 1943-tól kezdődően beindult az olasz neorealizmus. Ez abból állt, hogy a filmkészítők elutasították a Cinecittà felszereléseit, és önállóan, az utcán összeszedett amatőr színészekkel dolgoztak filmjeiken. Az 50-es évek már csillapodást hoztak, a helyi zsenik (Fellini, Rosselini, Pasolini, Leone) mellett pedig az amerikaiak is felbukkantak, akik olcsó helyszínek után kutakodva tökéletesnek vélték a Cinecittà felszereltségét és Róma adottságait. A könnyedebb filmek (Római vakáció / Roman Holiday, r. William Wyler, 1953; Three Coins in the Fountain, r. Jean Negulesco, 1954) mellett az epikus művek melegágyává is vált, így autentikusabb helyet el sem lehetne képzelni a Quo vadis? (r. Mervyn LeRoy, 1951), a Ben-Hur (r. William Wyler) vagy a Cleopatra (r. Joseph L. Mankiewicz, 1963) forgatásához. Egy csődöt követően a stúdiót a kilencvenes években privatizálták, manapság pedig leginkább televíziós sorozatok és olasz filmek helyszínéül szolgál. Múlttal és jelennel karöltve a Cinecittà a mai napig a legnagyobb európai filmstúdió, melynek összetevői: 22 stúdió, sátrak, víztartályok, olyan állandó díszletek, mint a 30-as évek New Yorkja és Párizsa, a középkori Firenze, egy teljes tengeralattjáró- és egy modern vonat belső, egy földrengés-szimulátor, 300 iroda és öltöző, 21 make-up központ, 82 műhely és raktár. Noha 2007-ben egy tűz következtében több mint 3000 m² megsemmisült belőle, ráadásul kevés dolog áll nyitva a látogatók számára, azért így is bőven volt látnivaló.

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban (3)

A Cinecittà Shows Off kiállítás keretén belül a látogatók a filmkészítés fázisaiba is részletes betekintést nyerhetnek, ráadásul minden mozzanat egy ismert alkotó ismert művével van szemléltetve, hogy mind az alkotás folyamata, mind maga az alkotó is közelebb kerülhessen a látogatóhoz. A Cinecittà Shows Off 2012. április 28. óta működik ebben a köntösben, azóta pedig több mint 110 ezer látogatót számlálnak. Az eredetileg csak ideiglenes kiállításnak szánt bemutatót az óriási érdeklődésnek köszönhetően így állandóvá tették, és igyekeznek folyamatosan bővíteni valamivel a látnivalókat. A kiállítás során a régi felvevőkamerákat díszletekkel és kellékekkel túlzsúfolt, ám mégis kellemesen elrendezett szobákban csodálhatjuk meg, míg a folyosó falain és padlóján furfangos-tükrös megoldással ismert filmkockák elevenednek meg, mágikus atmoszférát teremtve az egész épületben. Néhány lépést téve többek között számos, Monica Bellucci és Sophia Loren által viselt ruhadarabot, ékszert és kiegészítőt lehet megcsodálni, majd egy olyan mesebeli szobába érünk, ahol a stúdió néhány rendezőjének (Martin Scorsese, Sergio Leone, Federico Fellini és Lina Wertmüller) személyes és kedvenc tárgyai elevenednek meg, megvilágított fiókokba rejtve (Figyelem, Scorsese kedvenc makarónis receptje is itt lapul!) A technikai részhez érve Pasolini egy teljes falat beborító Medea-forgatókönyvén véghezvitt javításokat vizsgálhatunk meg, storyboard-okat nézegethetünk, majd egy csipetnyi interaktivitást is bevonva, egy digitális asztali szerkezet segítségével akár a saját kosztümös elképzeléseinket is összeállíthatjuk a filmekben megelevenedő darabokat felhasználva. A kiállítás vége a már korábban is említett tengeralattjáró-belsőbe torkollik, melyet Jonathan Mostow U 571 című filmjéhez készítettek. Egy S-33-as amerikai tengeralattjáróról van szó, ahol ugyancsak kedvünkre szórakozhatunk az eddig csak tévéképernyőn és mozivásznon látott szerkezetekkel.

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban (4)

A kiállítás alapos megtekintése után következett a nem mindennapi túra a kültéri díszletek világába. A minimum 10 fős csoportok összeállítása után tisztáztuk, hogy ki milyen nyelven kérné az idegenvezetést, az eredmények viszont igencsak meglepőek voltak: rajtam, a szüleimen és még egy angol házaspáron kívül mindenki olasz volt (kivéve még két franciát, de ők értettek olaszul). Említették is a vezetők, hogy nem sok külföldi szokott tolongani, de azért igyekeznek, hogy megtartsák a nemzetközi hangulatot. A felépített díszletek viszont önmagukért beszéltek, nem is volt nagy szükség a kalauzok részletes beszámolójára ahhoz, hogy valóban értékelni lehessen azt az óriási mennyiségű befektetett munkát, amiről azok a grandiózus és hihetetlenül valószerű építmények tanúskodnak. A kis kirándulás során három helyszínt néztünk meg: a 30-as évek Brodway-ét, az ókori Rómát és a 15. századi Firenzét. Az ókori Róma látványa nem sok újdonságot nyújtott annak, aki már megfordult a városban, mégis külön élmény volt, hogy az óriási „kőtömböket” akár fél kézzel is könnyűszerrel fel lehetett emelni, hiszen itt minden csak csalás és ámítás a maga módján – a lényeg hogy a látvány a valóság ebben a polisztirén-világban.

Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban (5)

A kijárat fele haladva még beléphettünk a stúdió kis üzletébe, ahol tipikus és kevésbé tipikus szuveníreket lehetett vásárolni. A Cinecittàs hűtőmágnes azért mégiscsak kötelező darab, a merészebbek (és a pénzesebbek) viszont bögrével, pólóval, karórával vagy Anita Ekberg-poszterrel felfegyverkezve is távozhattak. A lombos fák hűs árnyékát elhagyva ismét a zajos utcára kerültünk, a sztrájkoló munkás pedig csalódottan vette tudomásul, hogy az eklézsia már nem engedi, hogy tőle is vásároljak. A metró vígan vitt visszafele a központba, én viszont úgy éreztem, hogy számomra a Cinecittà volt az igazi központ, és bármikor szívesen visszatérnék ide, az örök mozivárosba.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , cikk