Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Havanna többet érdemelne

Benicio Del Toro, Gaspar Noé et alii: 7 días en La Habana / Havanna, szeretlek

Kritika

Jelenleg a városfilmek fékezett habzású utóéletének lehetünk szemtanúi olyan turisztikai reklámszkeccsek képében, mint a Párizst, vagy New Yorkot elcsöppenésig szerető félsikerek. Ezek a filmek csupán töredezett formájukban és témájukban hasonlíthatók össze Ruttmann alapművével (vagy esetleg az Ember felvevőgéppel és a Nizzáról jut eszembe egyes aspektusaival). Ezek a filmek – miként a Havanna, szeretlek – nem hiteles kordokumentumok, csak annak szeretnének látszani. Továbbá a Ruttmann által csúcsrajáratott objektivitás sem jellemzi őket, mely a mai napig sokkal jobban működő eszköz lenne egy-egy városimázs megalkotására, mint a turizmust és képeslapiságot felpiszkáló gyermeteg fikciók.

A film egy havannai hét egymást követő napjaira skiccelt kisfilmek szövete, mely egyfajta koncepciónak tűnhetne, ha az volna. A napok megfeleltethetőek sorszámoknak.

A hét első napja Benicio Del Toro El Yuma című bemutatkozó rendezése. Egy amerikai színésztanonc (Josh Hutcherson) kalandjai a havannai éjszakában. Del Toro nem a történet felépítésében jó, mivel filmje nem több egy rövidségében is elnyújtott viccnél, melnyek poénjához a Kubában is erőteljesen jelenlevő transzvesztitáknak van köze. A szociológiai metszetnek esélyt sem hagyva terelgeti a tisztességesen helytálló Hutchersont a Kuba-klisék között. Tehát sok a szemérmetlen női fenék és azoknak heves rázása, és még több a funky salsa, a szivarfüst és a – filmet pénzelő – Havana Club rum. Nem jelentős kezdés, mégis Del Toro képei rendben vannak, és az éjszakai élet definitív kubaiságát talán neki sikerült legjobban éreztetnie. A tempó és a ritmus viszont szétszedi az eredményt és súlytalanítja a zárlatot.

Kép a Havanna, szeretlek című szkeccsfilmből

Pablo Trapero (Carancho, White Elephant) Jam Session című keddi filmje jóval erősebb, és nem feltétlenül Emir Kusturica cameója miatt. A máig tökös imázzsal rendelkező szerb rendezőveterán szépen hozza a folyamtosan részeg, a filmszakma elismerésieit le se sajnáló önmagát, akit jobban érdekel a havannai plebsz időtöltése, mint a kis béna kubai filmfesztivál életműdíja. Ugyanakkor Trapero kamerakezelése (gyönyörű hosszúbeállítások) és helyzetkomikum iránti fogékonysága az, ami miatt dicsérhető – viszont az improvizált zene által összefogott diverzitás kubai unikumának megragadása lett volna a cél, amit a Kusturica markáns jelenléte köré szervezett fikció túlságosan tompít.

Julio Médem La tentación de Cecilia (Cecília megkísértése) című filmje a Havanna, szeretlek mélypontja. A Szex és Lucia rendezője lényegében egy Telemundo-epizódot tákolt össze olyan mértékű ízléstelenséggel, ami seperc alatt feledteti a tehetségek elcsábítását, a hazába betonozott sikertelenséget és a külföldi karrier bizonytalanságát érintő súlyos témát. Médem izomból rúgta lágyékon a melodrámát, de annak szűkölését legalább oly mértékben zenéli túl egyetlen dal redundáns használatával, hogy a dalszöveg egy életre néző agyába vésődik. Daniel Brühl pedig tovább tetézi a kínosságot élete legtrehányabb alakításával.

Kép a Havanna, szeretlek című szkeccsfilmből (2)

Elia Suleiman (Chronicle of a Disappearance) Diary of a Beginner című szegmensével viszont nem mond csütörtököt. Ő az egyetlen, aki képes némi politikai tartalmat ízlésesen körbejárni a Castro-beszéd és az egyetlen szó és zene nélküli város-kontempláció finom ütköztetésével. Suleiman szerepel is: egy politikai témájú interjút összehozni képtelen riporterként, egyfajta flaneurként járja a várost, s emel ki humoros, érdekes, gondosan komponált apró jeleneteket, melyek minden Kuba-sallang nélkül szólnak arról, amiről az egész filmnek kellene.

Suleiman után Gaspar Noé (Irreversible) a másik olyan rendező, kinek filmje miatt érdemes kezdeni valamit a Havanna, szeretlekkel. A Ritual egy leszbikus lány tradicionális kubai rituáléval történő megtisztításának dokumentálása. Noé az egyetlen a társaságból, akinek koherens és kimunkált stílusa mérföldekről felismerhető, s e pár perces jelentben is képes a lehető legmélyebb bugyrokba rántani a nézőt. Monoton és transzba rántó dobokkal állítja szembe a felütésben zengő salsa-technót (és ezzel kicsit rá is ver Trapero filmjére), mélyfekete voodoo-val a nyugati orvoslást, mindezt teszi a védjegyéül szolgáló pokoli világítással és epileptikus vágásaival. A Ritual a Havanna, szeretlek egészéből szemtelenül kilógó sátáni pár perc, egy esztétizáló néprajzi szkeccs, mely kíméletlen hangulati ellenpontja az összes többi részfilmnek.

Kép a Havanna, szeretlek című szkeccsfilmből (3)

Juan Carlos Tabío (Strawberry and Chocolate) Dulce amargo című munkája talán a legjelentéktelenebb a hét kisfilm közül. A munkalehetőségeket érintő problémafelvetése jogos és akár kemény szatíra is válhatott volna belőle, ha nem hiányozna az egységes tónus. Nehezen eldönthető, hogy humoros, megérintő, barátságos, vagy csípősen kritikus szeretne lenni. A megannyi gyermeki effekt, a súlytalan túlbeszéltség, és a túl sok mellékszál miatt alig élvezhető.

Laurent Cantet (Entre les murs / A falak között) vasárnapi filmzáró darabja újfent dicséretes alkotás. A La fuente (Díszkút) egy öregasszony története, aki vallásos látomása után díszkutat építtet Szűz Máriának. A remek témát Cantet dokumentarista jelleggel tálalja, s a hangsúlyt a vallás közösségformáló hatásaira helyezi, ugyanakkor mégsem válik szikárrá, szürkévé, vagy nehézbeszédűvé. Az amatőr szereplők üdítő könnyedséget kölcsönöznek a szegmensnek, a sürgölődés és kuszaság humora pedig nem homályosítja el a közös cél elérése érdekében tett önzetlen erőfeszítések húzómotívumát. Az utolsó kép pedig megannyi hasznos asszociációval és lehetséges értelmezéssel hagyja magára a nézőt.

Kép a Havanna, szeretlek című szkeccsfilmből (4)

A hét filmecske természetesen itt-ott összekapcsolódik, melynek szintén semmi súlyát nem érezni, s a legtöbb esetben a szegmentáltságból eredő hepehupás haladást is csak tovább rontják. Ez a koherencia iránti megveszekedett igény teszi igazán egyenetlenné és keserűvé a Havanna, szeretlek menetét és mélységét, melyet elhagyva, csupán hét különböző megközelítés egymásutániságaként talán erősebben lett volna képes visszaadni azt a fülledt, erotikus, félrészegen salsázó, politikailag bizarr, és füstösen romantikus diverzitást, ami elviekben Havanna bájforrása lenne. Így viszont a Havanna, szeretlek részfilmjei képtelenek egy egészet, egy ideát, egy filmet alkotni. De mindezt legalább több mint két órán keresztül próbálja elkerülni, ami azért bőven kegyetlen dolog még a Kubáért rajongókkal szemben is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Havanna, szeretlek! (7 días en La Habana)

Havanna, szeretlek! (7 días en La Habana)

Francia–spanyol filmdráma, 2012. Rendező: Laurent Cantet, Benicio Del Toro, Julio Medem, Gaspar Noé, Elia Suleiman, Juan Carlos Tabío, Pablo Trapero. Szereplők: Josh Hutcherson, Daniel Brühl, Emir Kusturica, Melissa Rivera, Elia Suleiman.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    4/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film