Jankovics Márton

/ / /

· írta

A holtág sodrásában

Apichatpong Weerasethakul: Hotel Mekong / Mekong Hotel

Kritika

Vannak filmek, melyeknek a rövidség a fő erényük – az alig egy órás Mekong Hotel minden kétséget kizáróan ezek közé tartozik. Az Arany Pálmát nemrégiben bezsebelő Apichatpong Weerasethakul legújabb alkotása nem több, mint egy hevenyészett mozgóképes vázlat, melyre fel vannak ugyan firkantva a thai mester jól bejáratott motívumai, de csaknem teljes mértékben nélkülözi a korábbi filmek szuggesztív erejét.

„Hogy várhatod tőlem, hogy itt éljek? Mindezekkel a szellemekkel és bevándorló munkásokkal?” – szegezi a halálán lévő Boonmee bácsinak a kérdést sánta húga, aki nem akarja átvenni az öregúr farmjának vezetését. A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire sajátos humorú mondata gyönyörűen magában foglalja Weerasethakul világának belső feszültségét, mellyel a legkisebb erőfeszítés és extravagancia nélkül ejti zavarba minden hájjal megkent nézőit is. Hogy a hétköznapok mitizálásának vagy a mitológia hétköznapivá tételének hívjuk, egyre megy; a lényeg, hogy egy rég halott feleség szelleme, egy majomdémon vagy egy tigrissé alakult férfi felbukkanása a legkisebb ritmus- vagy hangnemváltást sem idézi elő a komótosan csapongó cselekményvezetésben. A „természetfeletti” lények és jelenségek bármiféle ellenállás, sőt feltűnés nélkül hatolnak be a meglehetősen eseménytelen drámai szövetbe, így nem megtörik az élet végcél és középpont nélküli rutinját, hanem annak szerves részévé válnak. Nyugati képkultúrán edződött szemünknek épp az elbeszélői konvenciók ezen archaikus nyugalommal végrehajtott megtagadása a legkülönösebb a thai direktor alkotásaiban, hiszen nála jól láthatóan nem valamiféle avantgárd indíttatású lázadásról vagy bizarr szürrealista képfolyamról van szó, mely könnyen dekódolható kulturális térbe utalná az alkotást a „művelt” néző számára, hanem egy gyökeresen más világérzékelés vizuális megragadásáról (akkor is így van ez, ha a filmezést az USA-ban tanuló, ám buddhizmusát megőrző Weerasethakul nagyon is jól ismeri azt a bizonyos nyugati képkultúrát).

Mekong Hotel

Ez a zavarba ejtő kettősség nem hiányzik a Mekong Hotelból sem, mely a korábbi művekhez hasonlóan figyelmen kívül hagyja a játékfilm elbeszélői konvenciót. A direktor kedvenc vidékén, az országokat – világokat? – elválasztó és összekötő Mekong folyó partvidékén járunk, ahol egymással nehezen megragadható viszonyban álló szereplők folytatnak összefüggéstelen párbeszédeket egy szálloda különböző tereiben. Feltehetően egy szerelem töredékeit, vagy inkább párhuzamos síkjait látjuk, megspékelve a nő régen halott anyjának szellemével, aki, ha nem épp fiatalkori emlékeivel traktálja a fiatalokat, lánya beleiből táplálkozik az esti híradó hidegen villódzó fényeiben. A horrorisztikus atmoszférának persze még távoli ígérete sincs jelen a filmben, az effajta jelenetek ugyanabban a meghitt/unalmas és rendíthetetlen hétköznapiságban zajlanak, ahogy egy farönk úszik a Mekong vizén (ezt a költői képet konkrétan tíz percig csodálhatjuk a zárójelenetben). Azzal a magától értetődő prózaisággal kerül itt egymás mellé a parazita kísértet ténye és a legutóbbi bangkoki árvíz doku-felvételei, amely annak idején egy mondatba volt képes összefogni a szellemek és a bevándorló munkások fölötti felháborodást.

Mekong Hotel (2)

A fent elemzett ambivalencia tehát megvan, az azt izgalmassá tevő művészi erő azonban teljes mértékben kiveszett a Mekong Hotelből. Weerasethakul életművének legjobban sikerült, nyugati fesztiválokon is díjazott alkotásai épp a szuggesztív színrevitel miatt voltak átütőek. A konokul lassú és részletező kamera megtagadta ugyan nézőjétől a hagyományos vizuális attrakciót, ám bőven ellátta más típusú képi ingerekkel a szemlélődő attitűd kényelmetlen elsajátítása folyamán. Mikor az érzékelhető tempójú cselekmény hiánya miatt fogytán volt már türelem, alá lehetett merülni az egyes beállítások képzőművészeti igényességgel kialakított formavilágába (mint például a Trópusi betegség dzsungel-képeinél, vagy a Boonmee bácsi... barlangjelenetében). A Mekong Hotelben azonban bezárul ez az érzékiségbe vezető egérút: a bátran és szabadon felvitt kompozíciók és kamera-koreográfia helyett ezúttal rögeszmésen statikus beállításokat kapunk, melyek sokszor még a legelemibb térbeli viszonyokat is átláthatatlanná teszik, kétségtelenül rákontrázva a széttartó cselekmény zavarosságára. Az egész film – cselekményestül, képi világostul – még úgy értelmezhető legméltányosabban, mint egy röpke zenei variáció, mely egy-két régről ismert és jobb sorsra érdemes melódiát ismételget és variál a maga kedvére. Az analógiát a jeleneteket egyetlen dallamvilágra felfűző gitárszólam is erősíti, melyet a rendező által a hotel teraszán instruált gitáros penget szünet nélkül a fülünkbe.

Mekong Hotel (3)

Mentségére szolgálhat a Mekong Hotelnek, hogy valóban egy félig-meddig vázlatos műről van szó, hiszen Weerasethakul egy meg nem valósult filmterve jeleneteit és egyéb, azóta felmerült ötleteit gyúrta össze a filmben. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy korábbi filmjeihez képest a Mekong Hotel szerény, érdektelen alkotás. Az a bizonyos úszó farönk ezúttal egy holtágban próbálja sodortatni magát...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Mekong Hotel (Hotel Mekong)

Mekong Hotel (Hotel Mekong)

Brit–thaiföldi filmdráma, 2012. Rendező: Apichatpong Weerasethakul.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • A látogatók szerint
    6 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film