„A nevem Bond. James Bond.”

Ötvenéves a 007-es ügynök 1.

Kezdjük az elején. Miről is van szó? A statisztikákat fellapozva kiderül, hogy a az idén 50 éves James Bond-sorozat a világ második, leghosszabb ideig folyamatosan futó filmes szériája. A szaknyelv a „franchise” kifejezést használja, a „széria”, „sorozat” szavak ugyanis nem fedik a „szakvalóságot”. Magyarul egy ideje a „joglás” vagy „névjoglás” szóval kísérleteznek az illetékes berkekben, de hát hogy néz ki egy szövegben, hogy: filmes névjoglás – a kutya sem értené.

Az adatok

1962 óta kereken 22 Bond-mozifilmet forgattak – az 1967-es Casino Royale és az 1983-as Soha ne mondd, hogy soha (Never Say Never Again) című „független” filmeket, illetve az idei, épp bemutatásra kerülő, Skyfall című epizódot nem számítva – a 007-es Ügynök kalandjairól. (A kíváncsiak kedvéért: ezt a teljesítményt csak egy emberfeletti figura tudta felülmúlni. Godzilla, persze. Igaz, volt neki nyolc évnyi fórja. 1954 óta 29 Godzilla-filmet forgattak a világon, és a hatvanadik évfordulóra jön a harmincadik.) További lényeges statisztikai adat (és talán ez magyarázza a fent idézett második helyezést): a Bond-széria a világ második legnagyobb bevételű filmes sorozata. Az elmúlt ötven évben összesen több mint ötmilliárd dollárt hozott a konyhára. Az első helyhez itt sem elég egy James Bond-féle átlagember. Varázsló és varázslat kell hozzá. Természetesen a Harry Potter-sorozatról van szó. Az is igaz viszont, hogy míg Bond fél évszázad alatt gyűjtögette a maga ötmilliárdját, Harry Potternek röpke tíz évre volt csupán szüksége, hogy néhány pálcatrükkel majd’ nyolcmilliárdot bűvészkedjen elő a kalapból, illetve az emberek zsebéből.

Nem kevés cinizmussal jegyzem meg: ennyit nyom a latban, ha valaki a múlt század ötvenes éveiben kezdett ponyvaregényeket írni, míg valaki más az ezredforduló környékén. Amúgy szívesen olvasnék egy olyan szöveget is, amelyben a szerző megkísérel párhuzamot vonni James Bond és Harry Potter figurája között. Nem csodálkoznék túlságosan, ha a mindenféléket szépen lehámozva, kiderülne, hogy egy vérből vannak ők ketten.

A vélemény

Valamikor gyerekkoromban láttam először James Bond-filmet. A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me, 1977) című epizódról van szó. Viszont nem a szuperspion markáns arcéle és korszerű technika-szülte (esetleg varázslatos?) játékszerei ragadtak meg bennem. És nem is a Bond-filmekben csapatosan mászkáló-heverő gyönyörű lányok, hölgyek. Hanem a széria talán legrútabb gonosz mellékalakja: egy Jaws nevű figura. (Én Vasagyarnak fordítanám, bár a név eléggé közvetlen módon Steven Spielberg 1975-ös A cápa című filmjének halvérű negatív főhősére utal.) Ez a Jaws – aki amúgy 2 méter 18 centi, 142 kiló, tehát már önmagában is eléggé ijesztő – azért hagyott bennem máig maradandó nyomot, mert rozsdamentes acélból voltak a fogai. A figurát egy Richard Kiel nevű színész alakította, akinek ez volt élete nagy szerepe. Viszont (és ez igen jellemző a Bond-filmek mindent magukba szippantó jellegére) pontosan egy évvel korábban eljátszotta már a vasfogú bérgyilkos szerepét Arthur Hiller Száguldás gyilkosságokkal című akcióvígjátékában. A Bond-epizód készítői meglátták benne a nagy lehetőséget és lecsaptak.

A filmben Jaws megküzd egy igazi cápával (hogy fehér-e vagy sem, erre nem merek mérget venni), és annak rendje-módja szerint át is harapja a hal torkát, ha van neki ilyen. James Bondnak is meggyűlik vele a baja, csak egy igen erős mágnessel tudja végül „hatástalanítani”: bizony, a vasfogaknak is vannak hátrányai. Amúgy ha az egész Bond-szériában van magánál a 007-esnél szívósabb figura, az éppen ez a Jaws. Például a Holdkelte (Moonraker, 1979) című Bond-epizódban több ezer métert zuhan ejtőernyő nélkül, beesik egy cirkuszba, és sértetlenül kászálódik ki a trapézművészeknek odakészített biztonsági hálóból. Az idézett filmben Jaws személyisége hihetetlen fejlődésen is megy keresztül, amennyiben gombnyomásos gyilkológépből szerelemre képes és éhes Emberré változik. Sőt, megérti, hogy Bond jelképezi a Jót, a kurrens rosszfiúval, Draxszal szemben, és – egyetlen bondos rosszfiúként – elhagyja a Sötét Oldalt. (Megkockáztatom, Jaws az egyetlen az egész szériában, aki a szó szoros értelmében vett „fejlődésregény” alanya.) Teszi mindezt az űrben, frissen szerzett germán szöszke szerelmét kézen fogva.

Mindezt nem csupán annak magyarázataképpen írtam le, hogy miért is ragadt meg bennem ennyire ez a figura. Jaws valamiképpen az egész Bond-széria szimbóluma. Az a nonsalansz, ahogy a film készítői a hidegháborútól a terrorizmusig, a diktatúrától az anarchiáig, a sci-fitől a blacksploitationig és a giccsmelodrámáig mindent, de mindent képesek voltak gátlástalan camp-hozzáállással, de azért többé-kevésbé koherens módon összefércelni, ebben a toronyórát lánccal átharapó melák gólemben kristályosodik ki.

Kommersz hasonlattal élve, olyan a Bond-széria a filmtörténetben, mint mondjuk a Nagy Kaméleon, David Bowie a könnyűzene prérijén. De ha komolyabb hasonlatra van szükség, tessék: a Bond-sorozat engem bizonyos értelemben az Odüsszeiára emlékeztet. És nem csupán azért, mert a 20. századi leleményes Odüsszeusz minden egyes epizódban harcba indul az Otthon békéjét fenyegető Gonosz ellen. Ez amúgy, minden kliséjelleg ellenére, vagy talán éppen ezért, számos hasonló filmalkotásra jellemző. Az azonban már kevésbé, hogy a Hős gyakorlatilag az ismert egzotikus világ minden szegletét végigjárja többé-kevésbé magányos háborúja során: Jamaicától Egyiptomig, Japántól Indiáig mindenhol megfordul bolyongásai során. Az egyetlen extrém hely, ahol hősünk még nem járt az elmúlt fél évszázad alatt, az Antarktisz. (Legjobban a Halj meg máskor című epizódban közelítette meg, amikor is a Falkland-szigeteken osztotta az igazságot.) De ki tudja, talán egy következő epizód übergonosza a globális felmelegedést kissé felgyorsítva, a sarkok jegének felolvasztása útján kívánja elpusztítani a világot, és akkor James Bond partra lép majd a Déli Sarkvidéken.

Más összehasonlítási alap is kínálkozik. Ez megint egy külön szöveg tárgyát képezhetné, de kapásból vett hasonlatokra szorítkozva: Jaws barátunk mindenképp Polüphémosz alakjára emlékeztet (különös véletlen, hogy Richard Kiel gyakorlatilag félszemű), szirénekkel tele van a Bond-univerzum, az Oroszországból szeretettel (From Russia with Love, 1963) című epizód Rosa Klebbje lehetne akár Kirké, a boszorkány, az Alvilágba való leszállás pedig egyenesen közhelyes hasonlítgatásokra adhat alkalmat, az Alvilág kettős értelméből fakadó lehetőségeken messze túl.

A Hős

Amint a Csak kétszer élsz (You Only Live Twice, 1967) című epizódban M, a brit titkosszolgálat főnöke által a Times című napilapban közzétett halotti jelentésből kiderül, James Bond egy Andrew Bond nevű skót fegyvergyár-külképviseleti tisztviselő és egy Monique Delacroix nevű svájci hölgy gyermekeként látta meg a napvilágot. A kis James tizenegy éves volt, amikor szülei tragikus halált haltak egy hegymászó túra során, Chamonix közelében. A kis árvát egy nagynéni, nevezett Charmian Bond vette őrző szárnyai alá, aki az apai kívánság értelmében beíratta Jamest az Etonba. Sajnos, egy állítólagos nőügy miatt röpke két félév múltán eltanácsolták a fiatalurat a patinás tanodából. Ez viszont nem akadályozta meg hősünket abban, hogy fényes katonai karriert fusson be, és végül parancsnoki tisztségig vigye a hadügyminisztériumban. (M itt diszkréten fogalmaz, hiszen a szigorúan titkos információkat nem szivárogtathatta ki.) Az Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty’s Secret Service, 1969) című epizódból továbbá azt is megtudhatjuk, hogy James Bond egyszer nősült: a marseille-i illetőségű milliomos, Marc-Ange Draco egyetlen leányát, Teresát vette feleségül 1962-ben. Házasságuk nagyon rövid ideig tartott, a hölgyet ugyanis az esküvő után alig fél órával a SPECTRE nevű nemzetközi szuperbűnbanda ügynöke lelőtte.

A James Bond-filmekből viszont ennél sokkal többet tudhat meg bárki néző. Véleményem szerint James Bond a filmtörténet leghosszabb ideig folyamatosan férfikora teljes virágában élő nem-píszí fikcionális hőse. (Hiába élt Godzilla többet, labdába sem rúghat, mert nem ember.) Kész csoda, hogy egyre kínosabban, sőt, nevetségesebben píszí korunk nem veti ki őt magából. James Bond macsó. Baj. A nő számára nem több ajzószernél. Ami a heroinistának a töltött fecskendő, az Bondnak egy szépen becsomagolt hölgy. Belövi magának, aztán megy tovább menteni a világot. (Érdemes megfigyelni a vonatkozó jelenetek dialógusait. Égbekiáltó.) James Bond iszik. Állandóan. Baj. Rá is vonatkozik a Dallas televíziós filmsorozat szereplőiről szóló vicc, miszerint érthetetlen, hogy ebben a sorozatban miért épp Sue Ellen az alkoholista, amikor minden felnőtt karakter ugyanannyit iszik. James Bond dohányzik. Baj. James Bond brit. Ez önmagában nem lenne baj, viszont az összes gonosz nem-brit, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy az. Baj. Továbbá a legtöbb gonosz félszemű, sánta, púpos, vagy egyéb testi hibával rendelkezik. Baj. És találhatnánk egyéb bajokat is. Tehát: a James Bond-regények és -filmek nőgyűlölő, szexista, idegengyűlölő, rasszista, alkoholista-nikotinista s ki tudja még milyen ideológiákat terjesztenek. 1958 óta hadakozik ez ellen a píszí világ (ekkor jegyezte Paul Johnson amerikai újságíró a médiatörténet első Bond-ostorozó cikkét Ian Fleming Dr. No című regénye kapcsán). Sikertelenül! És, Isten bocsássa meg nekem, kedvemre való mindez. Ha egy Bond sem lehet olyan, amilyen, akkor ki?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó