Kovács Bea

/ / /

· írta

Az ördögűzés kellékei

Cristian Mungiu: După dealuri / A dombokon túl

Kritika

2005-ben egy fiatal lány életét veszti egy ortodox pap által vezetett ördögűzésben. Országos médiabotrány. Hét évre rá Cristian Mungiu filmet készít a történtekből – máris az elmúlt két évtized legjobb román produkciójaként tartják számon. A dombokon túl két síkon indítja el a reflexiót: elsősorban maró társadalom- és egyházkritika, mind az egészségügyi, mind az igazságszolgáltató rendszer bírálata, másodsorban komplex emberi érzelmeket és kapcsolatokat helyez nagyító alá, kegyetlenül boncolgatja ezeket a végtelenül tehetetlen néző előtt. Hit és kétely harca, emberi és isteni szeretet közti különbség, lelki betegségek és ezeknek fizikai megnyilvánulása, az egységes, igaz nézőpont hiánya, elmagányosodás, megfelelési vágy, végső összeroppanás – elválaszthatatlanul vannak jelen a két és fél órás opuszban.

Cristian Mungiu nemcsak a hazai, hanem a cannes-i közönségnek is bemutatkozott már, kétségtelenül az új hullám egyik legizgalmasabb alkotója. A Nyugat (Occident, 2002) és Elhagyatva s megtalálva (Lost and Found, 2005) után az első komoly szakmai sikert az ugyancsak érzelmileg igénybe vevő, a rendszerváltás előtti korszakban játszódó 4 hónap, 3 hét és 2 nap (4 luni, 3 saptamâni şi 2 zile, 2007) hozza, amellyel Mungiu elnyeri az Arany Pálmát. A Mesék az Aranykorból (Amintiri din epoca de aur, 2009) a kommunista rezsim városi legendáit gyűjti össze, édes-keserű szájízzel, kellő iróniával. Bár az elmúlt tíz évben a dokumentarista stílus egyfajta műfaji követelménnyé nőtte ki magát, aktuális témát feldolgozó film kevés van a palettán – Mungiu fontos lépést tesz azáltal, hogy korszerű problémát tesz elemzés tárgyává. A hét évvel ezelőtti események ugyanis nem kerülték el sem a sajtó, sem a színház figyelmét: Tatiana Niculescu Bran az első román tényfeltáró regényt írta meg az ördögűzés kapcsán (Spovedanie la TanacuA tanacui gyónás), Andrei Şerban pedig előbb New Yorkban és Bukarestben, majd Jászvárosban mutatta be dokumentarista előadását. Mungiu a 2006-ban megjelent regény alapján írta a forgatókönyvet (melyet idén Cannes-ban díjaztak), és filmjében úgy szembesít a történtekkel, hogy ő maga nem mond értékítéletet.

După dealuri

Alina (Cristina Flutur) megérkezik a kis moldvai községbe, hogy viszontlássa régi barátnőjét, Voichiţát (Cosmina Stratan): a lányok együtt nőttek fel egy árvaházban, s míg Alina Németországban keresett munkát, Voichiţa megtért, és hitével próbálja megélni-túlélni a mindennapokat. A kolostor, ahol az utóbbi immár apácaként tevékenykedik, egy kimondottan zárt, kis létszámú közösség: a pap (Valeriu Andriuţă) felügyelete és lelki vezetése alatt éldegélő nővérek csak ritkán, jótékony adományozások alkalmával érintkeznek a külvilággal. Ez a mélyen vallásos, a szertartásokban és babonákban egyaránt hívő csoport kizárja mindazt az orvosi és technológiai fejlődést, amit az elmúlt évszázadok magukkal hoztak. Egy olyan külső inger, mint a temperamentumos, szkeptikus és lelkileg sérült Alina csak felborítja a családias kolostori életet: magában hordozza az árvaként felnőtt, majd külföldre emigrált munkás világfájdalmát. Az otthontalanság, gyökértelenség nyomasztó érzését azzal próbálná enyhíteni, hogy magával viszi német földre kedves sorstársát, Voichiţát is. De a fiatal apáca már nem hisz abban a szeretetben, ami két ember, netalán két nő között létrejöhet: az ő szívében csak Istennek van helye, és úgy tűnik, a zárda konzervatív szabályai sikeresen helyreállították lelki egyensúlyát.

După dealuri (2)

A két lány közti feszültség egyre csak erősödik: nyilvánvaló, hogy külön utakat járnak, és Voichiţának esze ágában sincs a „Papi” védelmét feladni az ismeretlenért. De aggódik barátnőjéért: a lány rosszul érzi magát, és nem telik sok időbe, míg rohamai egyre hisztérikusabbak és felkavaróbbak lesznek. Mungiu jelenetszerűen mutatja meg a leépülés fázisait, és két órán át késlelteti a tetőpontot. De az egész filmre jellemző a balladaszerűség: a hirtelen jelenetvégek, a gyors vágás a kihagyásos eljárást idézi meg (vágó: Mircea Olteanu), a szertartások és a vallási megrögzöttség egy, a modern társadalomtól mérföldnyire álló világot állít elénk. Minden ima, aggály és elejtett szó baljós, az elkerülhetetlen véget sejteti: Alinát a kórházban skizofréniával diagnosztizálják, de már a pszichiáter dilettantizmusa – mely szerint a kolostori ima talán többet segít, mint a zártosztály – gátolja a lány felépülését. Innen kezdve Alina egyre meredekebb lejtőn zuhan a mélybe. Szerencsére a jóakaró apácák a mindentudó pap tanácsára kisegítik a Sátán szavára cselekvő lányt. A keresztre feszítés, a napokig való éheztetés, a kínzás – az ördögűzés kellékei. A tettesek mégsem hibások: ők csupán megmenteni akarták a Gonosz által megszállt lelket. Ez esetben a megváltó: a halál.

După dealuri (3)

Mungiu filmjének minden kockájából hidegség árad: a fekete apácaruhák, a gyertyafénnyel megvilágított szobák, a személytelen oltár semmilyen (emberi) melegséget nem áraszt magából. Ezzel szemben a „külvilág”, ahol továbbra is a bürokrácia uralkodik, ironikusan jelenik meg: az arrogáns rendőri hivatal és a fontoskodó, bár szakértelemmel nem föltétlenül megáldott orvosi stáb (az új hullám jegyében) már-már hiperrealisztikusan van ábrázolva (jelmez: Dana Paparuz, díszlet: Călin Papură, Mihaela Poenaru). Mindez képileg kiforrott egészbe rendeződik: Oleg Mutu operatőr, a rendező állandó alkotótársa egy fullasztó, idegen és szigorú világba zár. Bár a történet kimenetelét ismerjük (a papot és a négy nővért börtönbe zárják) a két és fél óra alatt a feszültség fokozott figyelmet igényel, és így a tempósan kibontakozó konfliktus a film utolsó negyedórájára sűrűsödik be.

După dealuri (4)

Mind a valós események, mind a filmes reprezentáció súlyos kérdésekkel szembesít. Melyik félnek volt igaza? Bűnösek-e az ördögűzők? Fanatikus ortodox hívők szerint nyilván nem – a sürgősségi mentők felelősek a lány haláláért. Milyen áldozatokkal járnak a filantróp szellemben, isteni vezérszóra elkövetett (radikális) keresztény megnyilvánulások? Hol húzódik a határ a vallási szertartás és primitív babona között – van-e egyáltalán? Mungiu a történettel megragadja az alkalmat, hogy fölülvizsgálja az egyháznak a 21. században betöltött szerepét, de ugyanakkor egyetemes emberi konfliktusokról és személyes tragédiákról is beszél filmjében. A produkció máris nagy érdeklődésnek örvend (ehhez hozzájárul a két főszerepet alakító színésznő cannes-i díjazása és az, hogy Románia a Mungiu-filmet ajánlotta az Oscarra) s bár az alkotók egy előítéletek nélküli nézői attitűdre vágynak, a film feltehetőleg nem fog egységes fogadtatásban részesülni. Ahogyan az ördögűzés sem. Hogy mi a legitim, helyes út – marad a homály.


Hozzászólások

nandor ·

bevallom, a párbeszéd (s ezért a film) felét nem értettem a sűrű moldvai tájszólás miatt. nem lenne rossz ötlet feliratozni még Romániában is...

Anna ·

Már egy hete várom, h jelenjen meg szöveg erről a filmről, ember!

Kapcsolódó film

A dombokon túl (Beyond the Hills)

A dombokon túl (Beyond the Hills)

Román–francia–belga filmdráma, 2012. Rendező: Cristian Mungiu. Szereplők: Cosmina Stratan, Cristina Flutur, Luminiţa Gheorghiu, Ion Sapdaru, Tania Popa, Doru Ana, Andreea Boşneag, Dana Tapalaga, Alina Berzunţeanu, Valeriu Andriuţă.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 22 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film