/ / /

· írta

Hol zsarnokság van

Dzsafar Panahi, Mojtaba Mirtahmasb: In film nist / Ez nem egy film

Kritika

Kalandfilmbe illő történet: az elnyomó rezsim börtönbüntetésre ítéli a rendszert kritizáló művészt, aki a tilalmat megszegve házi őrizetben forgatott filmjét egy tortába rejtett USB-n csempészi ki az országból. Panahi viszont se kalandot, se pátoszt nem másolt az ominózus USB-re: nem-filmjét fogságának egy átlagos hétköznapjáról forgatta.

Csak az a fontos, hogy forogjon a kamera – hangoztatja Panahi alkotótársa. Az sem fontos, hogy a kamera az kamera legyen: megteszi a mobiltelefon is. A lényeg: dokumentálni a hétköznapokat. Feltéve, hogy a hétköznapoknak tragédiája van. Panahinak pedig egy átlagos nap is olyan súllyal ül meg a vállán, hogy az nemcsak a börtönbüntetés, hanem a tehetetlenség és az unalom terhét is hordozza. Az iráni újhullám művésze, aki több filmjét „börtönbe születő” (A kör), vagy éppen a szórakozástól eltiltott, „karámba terelt” (Pályán kívül) iráni nőkről forgatta, most mintha egy Panahi-filmbe került volna: amikor legújabb művén dolgozott, a rendőrség saját lakásában tartóztatta le és államellenes propagandakészítés vádjával 6 év börtönre ítélte – a tetejébe pedig 20 évre eltiltotta a rendezéstől és forgatókönyvírástól.

Kép az Ez nem egy film című Panahi-dokumentumfilmből

Forgatókönyvek felolvasásától viszont nem – így az éppen a fellebbezés eredményére váró rendező tényleg egy Panahi-filmbe csöppen, ugyanis áthívja magához dokumentumfilmes barátját, Mojtaba Mirtahmasbot, hogy felvegyék, ahogy Dzsafar felolvassa el nem készült filmjének forgatókönyvét. Hiszen egyetlen reménye az, ha a nemzetközi sajtó nyomást gyakorol az iráni igazság(nem)szolgáltatásra – ennek elősegítésére hivatott ez a kis felvételfüzér. Az Ez nem egy film Panahi egy napjáról szól, amit otthona zárkájában tölt: ahogy reggelizik, ahogy telefonál, ahogy forgatókönyvet olvas, ahogy filmet elemez. És ahogy szenved, ahogy aggódik, ahogy lelkesedik, ahogy tervez.

Az Ez nem egy film csak annyiban nem-film, hogy nincs benne sem konfliktus, sem történetív. Inkább napló-, mint dokumentumfilm, amiben koherens cselekmény helyett Panahi lelkiállapota, jelleme bomlik ki. Azé a Panahié, aki ugyanolyan makacs, mint hősei, és aki ugyanolyan elánnal próbál kiszűrni minden hazugságot – azaz nem-valós, mesterkélt elemet – filmjéből, mint ahogy A tükör kislány-hősének is elege lesz a „hazug” érzelmek eljátszásából. A nagyotmondást, a szentimentalizmust kerüli: amikor saját sorsát ecsetelné, mindig eloldalaz személyes tragédiája mellett, a börtönben töltött időt, vagy letartóztatása körülményeit csak szőrmentén említi. Helyette azt a Csehov-történetet ecseteli, ami megfogta, és amiből legutóbb filmet forgatott volna: egy vidéki lányról szól, akit konzervatív családja el akar tiltani a művészeti tanulmányoktól. Ám ahogy Panahi filmjeiben nem a cél, a végpont a fontos, hanem amint eltérül a cselekmény, és belebotlik egy magával ragadó valóságdarabkába, úgy az Ez nem egy filmben sem a forgatókönyv ismertetése, hanem a kerülőutak a hangsúlyosak. Panahi tízpercnyi felolvasás után kifakad: „Ha el is lehet mesélni egy filmet, akkor mi értelme leforgatni?” – vagy a kamera szeme a családi iguána délutáni sétájára tapad, akinek a mozgástere ugyanolyan korlátozott, mint az általában a nagyvárosi forgatagban filmező gazdájáé.

Kép az Ez nem egy film című Panahi-dokumentumfilmből (2)

Habár Panahiék nem-filmjét ugyanazok a valóságot felfejtő, réveteg kamerapillantások teszik érdekfeszítővé, mint A kört vagy a Vér és aranyat, az Ez nem egy film mögött mégis kirajzolódik egy szerkezet, egy vezérelv, ami nem hagyja széthullani a művet. Ez pedig a gondosan követett véletlendramaturgia: a Panahi-féle trivia-katalógusként is jól működő moziban a direktor azt mutatja meg, hogyan vette át kezéből az élet a rendezést. Ilyen volt A tükörben a kislány-szereplő, aki elunta a forgatást és hazaindult, a Vér és aranyban az amúgy skizofrén, a megalázottságot saját elképzelései mentén eljátszó amatőr szereplő, vagy A körben a pályaudvar épülete, amely eltérítette a hatóságok elől menekülő nőt, és rácsozatával, börtönvonalaival csak rásegített a karakter kétségbeesésére. Az Ez nem egy film is így botlik bele különböző eseményekbe: egy szemétkihordó művészdiákba, és az ő élettörténetébe, majd az iszlám rezsim által vallásellenesnek ítélt (perzsa) újévi tűzijátékba. Panahi pedig ha már nem lehet ott, legalább felveszi azt: előbb mobiljával, majd Mojtaba kamerájával, kilopózik a lakásból, és rögzíti a gyújtogatásokat, a hangosan tiltakozó-ünneplő tömeget, amit a Mahmúd Ahmadinezsád vezette vallási diktatúra igyekezne elhallgattatni.

Kép az Ez nem egy film című Panahi-dokumentumfilmből (3)

Még ha az iszlám teokrácia meg is fosztja mozgás- és szólásszabadságától, Panahinak elég egy – a véletlenszerű rendőrségi ellenőrzés miatt gyorsan megszakadó – telefonbeszélgetés, hogy a vászonra lopja az elnyomás gerjesztette paranoiát;egy véletlenül elkapott, fellobbanó tűz, hogy a forradalomra utaljon; és pár papírra vetett szó, hogy az ismertetett világban élő művész kétségbeesését érzékeltesse. Az Ez nem egy film ebben az értelemben mégiscsak politikus mű, a diktatúrával való szembeszegülés gesztusa – de egyben halk szavú tanúvallomás egy művészről és aggodalmairól, az aggodalomból fakasztott cselekvésről, a cselekvés közben megtalált valóságról, és a valóságból kirajzolódó művészetről.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Ez nem egy film (This Is Not a Film)

Ez nem egy film (This Is Not a Film)

Iráni dokumentumfilm, 2011. Rendező: Mojtaba Mirtahmasb, Dzsafar Panahi. Szereplők: Dzsafar Panahi.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    9 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film