/ / /

· írta

Ördögűzés, harag nélkül

Radu Mihăileanu – alkotói portré 1. rész

Tanulmány

Radu Mihăileanu első munkája, az 1992-es Árulás az első olyan román film, amely előítéletek vagy ellenérzések, gyűlölet vagy személyes bosszúvágy nélkül dolgozza fel a romániai kommunizmus kezdeti időszakát (és annak közvetett hatásait). Megértésre és magyarázatra törekszik anélkül, hogy vádirat lenne vagy magyarázkodni próbálna. Nae Caranfil È pericolos sporgersi című filmje mellett Mihăileanué az 1991–2000-es évtized legkiválóbb mozgóképes debütálása.

Röviden azt mondhatjuk Radu Mihăileanuról, hogy román eredetű francia rendező. Ez a „meghatározás” elméletileg helyes is, de nem teljes, legalább két okból nem az. Először is a rendező románnak (is) vallja magát mind születési helye, mind kulturális „öröksége” okán.1 Ezen kívül első nagyjátékfilmje, az Árulás (Trahir / A trăda, 1992, romániai bemutatóját 1994-ben tartották) témája jellegzetesen román, enyhe (ön)életrajzi árnyalattal2, ahogy az Árulás utáni filmjeinek nagyrészében is felbukkannak román sajátosságok – humor, jellegzetes hozzáállás, mellékszereplők.

Radu Mihăileanu

Radu Mihăileanu 1958-ban született. Apja román zsidó baloldali újságíró, Mordechai Buchman, a kevés igazi illegalitásban élő kommunista egyike. (A második világháború idején Ion Mihăileanura változtatta a nevét. A háború után a Contemporanul című folyóirat főszerkesztő-helyettese lett3. Ő írta Lucian Pintilie első filmjének – Vasárnap 6-kor / Duminică la ora 6, 1966 – a forgatókönyvét.) 1980-ban Radu Mihăileanu elhagyja Romániát, és egy izraeli kitérő után Párizsban telepszik le, ahol az Institut des hautes études cinématographiques (IDHEC) diákja lesz, miután amatőr színészként is szerencsét próbált.4 Később rendezőasszisztensként dolgozik világhírű rendezők mellett (Marco Ferreri, Fernando Trueba, Nicole Garcia), tévéfilmeket rendez, producerkedik, majd 1992-ben debütál játékfilm-rendezőként egy figyelemre méltó, sokszorosan díjazott alkotással, az Árulással.5

Radu Mihăileanu – alkotói portré 1. rész

Az Árulás az első olyan román film, amely előítéletek vagy ellenérzések, gyűlölet vagy személyes bosszúvágy nélkül dolgozza fel a romániai kommunizmus kezdeti időszakát (és annak közvetett hatásait). Megértésre és magyarázatra törekszik anélkül, hogy vádirat lenne vagy magyarázkodni próbálna. A film 30 éven (1948–1978) keresztül követi főszereplője sorsának alakulását. A fiatal román költőt, George Vlaicut (Johan Leysen kiváló szerepet kapott egy kiváló forgatókönyvből) letartóztatják 1948-ban egy Sztálin-ellenes újságcikkért. 1959-ben szabadon engedik: megmentik „a költőt, és nem az embert, mert az nem érdekel”, ahogy az ügyével foglalkozó szekuritátés tiszt fogalmaz. Az ár: hetente kell jelentést tennie a barátairól – áldozat ez a szabadságért, amelyet már nem is remélhetett. Az alku kegyetlensége és cinizmusa azonban másban rejlik: George Vlaicu nem fog elárulni semmi olyant, amit a szekuritáté már ne tudna! A fontos csupán az aláírás, a név, az, hogy „a markukban tartják”, megzsarolhatják (ami meg is történik végül). Szabadulása után George Vlaicunak úgy tűnik, minden kapu megnyílt előtte: megkötések nélkül közlik az írásait, a könyveit jól fogadják, őt magát „nemzeti költőnkként” emlegetik stb. Más szóval kivételezett lesz. Valójában viszont a rendszer példát akar statuálni, a hivatalosan képviselt tolerancia és a szabadság példáját, amit aztán meglobogtathat a világ előtt.6

Mindez akkor történik, amikor Vlaicu körül eltünedeznek az emberek, amikor a feljelentés az államvezetés egyik fő eszközévé emelkedik, amikor a barátai börtönbe kerülnek vagy gyakran akár életüket kockáztatva elmenekülnek az országból. Amikor rádöbben, hogy „android-állapotba” süllyesztették, s ezt az árat kellett megfizetnie a költészetért, George Vlaicu kétségbeesetten próbálja megmenteni emberi méltóságát, elhagyja az országot és Párizsban húzódik meg. Éppen a szekus tartótisztjétől kap segítséget, attól a névtelen figurától, akit oly emlékezetesen alakít Alexandru Repan.

Johan Leysen az Árulásban

Senki sem menekülhet el azonban a sorsa elől. A szekuritáté nyilvánossá teszi Vlaicu besúgó voltát, amibe épp az említett intézmény kényszerítette bele. Az öngyilkosság az egyetlen megoldás arra, hogy méltósággal hagyhassa el a színpadot egy olyan ember, aki hitt a költészet megváltó erejében, aki csak az írásnak élt, és azt gondolta, hogy elég verseket írni, majd „engedni azokat, hogy lebegjenek a vizen, eljussanak a tengerbe”, és a világ megőrizheti a harmóniáját. Az Árulás a múlt röntgenezésének egyik alapműve, egy olyan múlté, amelytől bármennyire is szeretnénk, nem válhatunk meg (csak) nevetve. Egy „ördögűzés” filmje, lázadás az emberért, de nem a „hogy történhet ez meg?” ellen: lázadás a „miért történhet ez meg?” ellen... Talán mert azok világában élünk, akik „elárulták az Istent, akiket elárult az Isten”…

Dan Condurache és Johan Leysen az Árulásban

A film univerzális horderejének, a rendező felvállalta7 általános emberi mélységének köszönhetően az Árulás erős nemzetközi visszhangot kapott: „Bár a film Romániában játszódik, kevés köze van az ország politikai sajátosságaihoz, inkább az elnyomó államokban élők és a hatalom kapcsolatáról szól, s ezáltal egyetemes dimenziót nyer”8 – állíthatjuk anélkül, hogy megkerülnénk az eset sajátosságát: „Az ehhez hasonló filmeknek köszönhetően sosem fásulhatok bele a mozizásba… Az Árulást látni annyit jelent, mint elkezdeni megérteni a gyanút és a nyugtalanságot, amely kínozta a Kelet-Európa országaiban élőket, akiket túl könnyen vádolnak meg paranoiával, megérteni, hogy nem elég országot váltanod ahhoz, hogy eltöröld a múltat, ami megbélyegzett.”9

Radu Mihăileanu az első olyan román filmes volt, aki harag nélkül tekintett vissza. A film túl korán jött,10 egy olyan korban, amikor a kommunista korszak miatti bosszúszomj tetőzött, ezért az Árulást enyhén szólva is hűvösen fogadták Romániában, ha nem éltermezték félre vagy ha egyáltalán értették. Igazságtalanul (szinte teljesen) elfelejtették, újra be kellene mutatni a mozikban.

Azért időztem ilyen hosszan a Călin Căliman filmtörténész szavaival élve „nehéz és érett” Árulásnál, mert Nae Caranfil È pericoloso sporgersi című, 1993-ban rendezett filmje mellett ez az 1991–2000 közötti évtized legkiválóbb rendezői debütje. E kiválóság fényében jelen írás második részében röviden bemutatjuk majd Radu Mihăileanu többi nagyjátékfilmjét is.

(Fordította Buzogány Klára)


1 „[...] szeretem minden egyes ember és nép identitásait, sajátosságait, tehát egyidőben vagyok román – mélységesen román, és ez meglátszik a sírva nevető humoromon –, mélységesen zsidó is vagyok és most francia is lettem, 25 éve élek ott, nem lehet, hogy ez ne befolyásolt volna, és bolond is lennék, hogy ne hagyjam magam befolyásolni egy ilyen erős identitás, egy ennyire erős kultúra által. De boldog vagyok, amiért egyetlen személyiségbe gyűjthetem össze ezt a rengeteg identitást. […] Nem kell feloldódnunk, büszkének kell lennünk arra, akik vagyunk, nem kell megijednünk attól, hogy »többszörösök« legyünk, hogy sokkal gazdagabbak legyünk, mint azelőtt.” (Ioan-Pavel Azap: Radu Mihăileanu: „Arta este un dialog între perfect şi imperfect”. Tribuna, 93. sz., Kolozsvár, 2006. Július 16–31., pp. 24–26)

2 „A film témája sokkal tágabb volt, mint amilyennek tűnt, nem egy Ion Caraion-féle történet ihlette (aki családi és személyes barátom volt, s aki a pennát a kezembe adta és biztatott, hogy verset írjak, én meg írtam, 12 éves korom óta írtam verseket, megmutattam neki és ő biztatott még akkor is, ha gyengék voltak, ma már tudom), egy kicsit az apám története is volt, egy kicsit a sajátom is – a film vége, amikor a szereplőnek el kell hagynia az országot.” (Ld. ugyanott.)

3 „Emlékszem, hogy bukkant fel a Contemporanul folyóirat szerkesztőségében 1955-ben, George Ivaşcu helyetteseként (ő épp akkor szabadult a Gheorgiu Dej-féle börtönből), akivel együtt fordulatot hozott a lap életébe, eleinte viszonylag desztalinizálta azzal, hogy publicistaként visszahozta Lucian Blagat, Arghezit, Călinescut és nem utolsó sorban nagy elődünket, D.I. Suchianut.” (Valerian Sava: Premiul César pentru Radu Mihăileanu. Observator cultural, 310. sz., Bukarest, 2006. március 2.)

4 „Az volt Radu Mihăileanu szerencséje [...], hogy filmes tanulmányait a párizsi IDHEC-en folytatta – ez a páratlan helyzet valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy apja, Ion Mihăileanu politikai karrierje a kommunista aktivizmus jegyében éppen felfelé ívelt az »illegalitásból« és az 1944-es »felszabadulás« előtti faji üldöztetésből. [...] Mivel az Élj és boldogulj!-ért Alain-Michel Blanckal együtt kapott, 2005-ös forgatókönyvírói César átvételekor beszédjében főképp a teremben ülő apjának mondott köszönetet, mi is tiszteletünket tesszük, cseppet sem formálisan: elképzeljük, hogy fia a 60-as, 70-es évek Bukarestjében rendelkezett egy IDHEC-hez illő családi előszobával.” (Valerian Sava, az idézett újságcikkben.)

5 „Változat az Ördöggel kötött szerződésre az »Aranykorból«. Erős dráma, jól felépítve és pillanatnyi cifraságok ellenére is jól elmesélve [...]. A fiatal rendező tehetsége és tapasztalata már az első képkockáktól kezdve megnyilvánul, csodálatra méltó rövidséggel összegezve a kortárs történelmet.” (Tudor Caranfil: Dicţionar de filme româneşti. Bukarest, Litera Internaţional Kiadó, II. kiadás, 2003, pp. 263–264)

6 „Az Árulás hőse [...] 11 év fogság után »alkut« köt a szekuritátéval munkáinak publikálásáért és »szabadságának« megszerzéséért cserébe. Ez a szabadság természetesen illuzórikus, hiszen közel két évtizedig vérre menően ellenőrizték a költőt ugyanazon szomorú intézmény képviselői, amelynek nyomozói a fogság évei alatt figyelték. A rendező Radu Mihăileanu [...] valósághű, világos és érett dramaturgiai alapokra helyezi filmjét, retorikai frazírok és hivalkodás nélkül ítélve el a totalitárius rendszerek gyűlöletes mechanizmusait, amelyeket az elitek kompromittálása érdekében működtettek.” [Călin Căliman: Istoria filmului românesc (1897–2010). Bukarest, Contemporanul Kiadó, 2011, p. 600]

7 „[...] a Trahir témája – ezért van a [címbeli] ige infinitívuszban – az emberi léttel kapcsolatos kérdés volt: melyik az a határ, ameddig az ember még tud alkalmazkodni? Ez a kérdés nem csak Romániára vonatkozott, hanem az egész emberiségre általában. Tudjuk, hogy minden idomul, az emberi is idomul a klímaváltozásokhoz, a gazdasághoz és így tovább, folyamatos alkalmazkodás részesei vagyunk. [...] A kérdés tehát ez volt: hol a határ, melyik az a pillanat, amelyben többé nem vagyunk képesek idomulni? Akkor is meg kell tagadnunk az alkalmazkodást, ha ez eltűnést, halált jelent? A film főképp ezt a kérdést tette fel, hiszen a főszereplő bizonyos értelemben áruló volt, ugyanakkor talán nem is volt az... Nem tudom, nem is akarok választ adni vagy kioktatni; együttműködött anélkül, hogy együttműködött volna, áruló volt anélkül, hogy áruló lett volna... A probléma az volt, meddig mehet el ez a szereplő, mikor kezdi elárulni saját emberi mivoltát – ez volt a film.” (Radu Mihăileanu az idézett interjúban.)

8 Caryn James, The New York Times, New York (S.U.A.), 1994. március 19. [apud Călin Căliman: Istoria filmului românesc (1897–2010), Bukarest, Contemporanul Kiadó, 2011, pp. 599–600].

9 Francine Laurendeau, Le Devoir, Quebec (Canada), 1993. szeptember 11. [apud Călin Căliman: Istoria filmului românesc (1897–2010), Bukarest, Contemporanul Kiadó, 2011, p. 600].

10 „Igen, túl korán volt, de mi művészek nem várhatunk, nem várhatjuk meg, hogy megfelelő legyen az időpont vagy hogy túl késő legyen...” (Radu Mihăileanu a fentebb idézett interjúban.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Árulás (Trahir)

Árulás (Trahir)

Francia–svájci–spanyol–román filmdráma, történelmi, 1993. Rendező: Radu Mihăileanu. Szereplők: Johan Leysen, Alexandru Repan, Mireille Perrier, Răzvan Vasilescu.

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk