Sokan dörzsölték tenyerüket arra a hírre, hogy 2008 egyik legjobb filmje, a Jesse James meggyilkolása után újra közös munkával jelentkezik Andrew Dominik és Brad Pitt. A várakozás után azonban elmaradt a robbanás, pedig azonkívül, hogy újabb zavarbaejtő példával gazdagodott a magyar címfordítások egyébként is egyre nívótlanabb gyűjteménye, a Killing Them Softly erősen megosztó film lett. Dominik legújabb munkájában a hard-boiled thriller, a gengszterfilmek és a fekete komédia jegyei keverednek – nem mindig a legszerencsésebb arányokban.
A válság még a gengsztereket sem kíméli, ezért dönt úgy Johnny „The Squirrel” Amato (Vincent Curatola), hogy felbérel két balekot, és megcsapoltatja velük a város egyik, maffia-védelem alatt álló kártyapartiját. A terv „zsenialitása” abban áll, hogy a rablás azonnali gyanúsítottja az est házigazdája, Markie (Ray Liotta) lesz, aki egyszer már kipakolta a saját partiját. Az első eset után végül amnesztiát kapott, másodjára azonban biztosan nem kapna, a valódi tetteseket pedig senki nem keresné tovább. A probléma csak az, hogy sem Amato, sem a felbérelt fogdmegek nem olyan okosak, mint hiszik. Ilyen helyzetekben húzza elő a New Orleans-i maffia Jackie Cogant, a szervezet második számú megoldó-emberét, aki egy pillanat alatt átlátja a problémát, amit azonnal kész is lenne megoldani. Csakhogy közben mindent átitat az épp kibontakozó gazdasági válság hangulata, amitől még a maffia fogaskerekei is lassabban forognak. Mindenki cselekvésképtelen, rezignált, cinikus és reményvesztett – mintha egy fél lélegzetvétel erejéig visszatérnének a 40-es évek korai noirjai.
Ha a filmes intertexualitásokra utazunk, és/vagy rajongunk a maffiafilmekért, biztos nagyon fogunk örülni, hogy Ray Liotta, James Gandolfini és Vincent Curatola ugyanazon a vásznon szerepelnek. Idővel azonban rájövünk, hogy – legalábbis részben – átvertek minket. Ugyanis hiába a jó színészek, ha a karakterekből szinte semmit nem kapunk. New York Mickey-nek (Gandolfini) például elég nehezen definiálható a történetben elfoglalt helye, holott a karakterben a látottaknál több van.
A recesszióval járó kiábrándultság mellett a filmben folyamatosan jelen van a bűnözés régi és új iskolájának összeütközése is. Cogan felel meg a régi, keményvonalas, teszem-a-dolgom típusú bűnözőnek, akinek autója, frizurája, napszemüvege és a szinte minden jelenetben meggyújtott cigarettája is a 70-es éveket ordítja. (Az alapul felhasznált regény a 70-es években játszódik.) Vele szemben áll a Richard Jenkins által alakított Sofőr, aki már az újfajta, nehezen mozgó, bürokratikussá vált szervezett bűnözést képviseli. Amellett, hogy kettejük szembenállása kristálytiszta, ők az egyedüli profik is az országos mellett saját gazdasági válságát is kezelni kénytelen maffiában. Rajtuk kívül senki nem képes ellátni a rájuk rótt feladatot, de legtöbbször még csendben maradni sem. Aminél, mint tudjuk, kevés végzetesebb bűn van a gengszterfilmekben.
A lassan haladó cselekményt emellett folyamatosan narrálják és értelmezik a háttérben időről időre felhangzó választási kampánybeszédek, gazdaságpolitikai nyilatkozatok. De sajnos a párhuzam annyira bele van döngölve a néző érzékszerveibe, hogy csak komoly erőfeszítések árán lehetne elvéteni. A néző értelmi képességeinek lebecsülése különben sem szép dolog, a Killing Them Softly esetében pedig szinte teljesen felőrli az egyébként kiváló filmélményt. A záróakkordokban aztán ténylegesen szembe is fordul egymással Obama igazi all american győzelmi beszéde (és az azzal párosuló eufória) a Cogan által képviselt filozófiájával és következtetésekkel, miszerint Amerika nem egy ország, csak egy üzlet, és mindenki önmagára van utalva. Valljuk be, ez még kocsmafilozófiának sem túl erős, pláne annak tükrében, hogy 97 percnyi várakozás után végül még meg sem kell küzdenünk érte. Annál is fájóbb, hogy ez tesz pontot a főhős és a Sofőr közt lévő ellentétre is.
Dominik előző filmje hosszú időre eltűnt a nézők szeme elől, és valószínűleg a Ölni kíméletesennel is pont ez fog történni. Ugyanis a végefőcím pörgése közben a néző óhatatlanul is felteszi magában a kérdést, vajon nincs-e a gengszerfilm is a westernhez hasonló kifáradt állapotban (a 2000-es évek gengsztermozijai (kis túlzással) mintha még mindig a Szemtől szemben vagy a Nagymenők árnyékát akarnák átlépni, általában kevesebb sikerrel). Bármennyire is rétegelt a film, fájóan hiányzik belőle az a friss lendület és szórakoztatni vágyás, amit az első hírek után már-már előre garantáltunk neki – pedig egyik sem lett volna utolsó szempont. Minden didaktikussága és a vánszorgó dramaturgia ellenére a Killing Them Softly mégis jó film, de vélhetően csak nagyon kevesen veszik majd hozzá a fáradtságot.
